Mikor éreztétek, hogy a gyereknevelés rossz dolog és nem ezt akartátok? Már az első perctől?

7-8 vagyok.

Egy sima hétköznaprol írtam, egy nyaralás annyival különb szerintem, hogy ott meg 24 -ben kapná az ember ugyanezt minden nap, csak épp ráérne megállni 10 másodpercenként. Nem is tudom melyik a jobban kimerítőbb. Néha engem a munka pihentet és nem fordítva.

10-es vagyok! Mi megyünk nyaralni, pont a j.héten két hétre, de őszintén, nem annyira várom.

Kb. annyival lesz másabb,hogy a férjem is velünk lesz, de se nagypapa, se nagymama. Illetve nagypapa 3 napra tud csatlakozni. És a kis segítség is segítség. Így már előre látom,hogy annyira se tudom letenni a popim,mint itthon. A Kicsi ugyanúgy rosszul fog ott is aludni, a Nagy ott is fog hisztizni stb.

Nekem 3 fiam van. (3-3,5) Most vagyok terhes a lányunkkal. Sok olyan anyát ismerek, aki a kiborulás szélén áll és ki is mondja, hogy nem kellett volna várni a gyerekkel eddig meg addig, unom már, stb... Én nem ez vagyok. Természetesen nekem is vannak pillanatok, amikor már nagyon nehezen viselem az órákat és azt a pillanatot várom, hogy fekvésidő legyen már. Vagy amikor inkább sétálunk az utcán este és várjuk, hogy "apa jöjjön már". Lehet, hogy néha én várom a legjobban :)

Soha nem akartam 4 gyereket. De így alakult és nem bánom. Az ikrek után biztos voltam, abban, hogy ennyi! De nem! :) Nagyon- nagyon nehéz! De szerencsére van segítségem. Az anyukám sokat jön segíteni, bár dolgozik még ő is. A párom csak 7-kor jön haza, akkor meg már túl vagyunk a nap nagy részén, meg amúgy is: munkából jön, nem fogom "rányomni" a gyerekeket, mikor hazaér.

Már nagyon várom a lányom, bár nem tudom milyen lesz 4 gyerekkel. Ezen a nyáron nem voltunk nyaralni, de tavaly igen. Nagyon örülök, mert szerencsére sok türelmem van hozzájuk. Ha nem lenne, talán már meg is őrültem volna. 3 fiúval nem könnyű az élet. Nálunk is megállnak mindenért, hisztiznek a boltban, a játszótér pedig nekem egy rémálom. Nagyon féltem őket, de három felé nem tudok szakadni, főleg nem most! Tegnap biciklizni mentünk. Az ikrek most először jöhettek úgy, hogy nem sétálok utánuk, hanem én is bicikliztem, szóval nagyobb távot tettünk meg. A legnagyobb már ügyes, de még az is rengeteg figyelmet igényel. Három gyerekre és magamra is figyelni (most nem kellene leesni) nagyon nehéz volt. Nagyon kifáradtam, és este sírtam is. Hiába kértem dolgokat nem akarták csinálni, én meg végig tiszta stressz voltam. A párom nem tudott velünk jönni, így volt igazán izgalmas. De ezek ellenére sem éreztem azt, hogy szenvedek vagy nem akarom tovább csinálni!

Nem azt akarom mondani, hogy én jobb anya vagyok, mint azok, akiknek nehezebbem mennek a dolgok. De szerintem vannak dolgok, amiket az anyák rosszul látnak! Persze, nagyon fontos a következetesség... De szerintem 100x fontosabb a rugalmasság. Mi van, ha nem 9-kor fekszenek le egyszer, hanem 10-kor? Mi van, ha ma este pizzát hozatok, nem főzök? Vagy ha majd holnap takarítom ki a fürdőszobát?

Én ebből nem csinálok gondot és könnyebb is nekünk. 3 (lassan 4) gyerek mellett tervezni nehéz, kivitelezni pedig szinte lehetetlen. Ha túl aggódnám a dolgokat, talán én sem így nyilatkoznék. Szóval egy picit a hozzáálláson is múlnak a dolgok.

Húha, kérdező. Ez azért nem fekete-fehér. Szerintem fontos, hogy fel kell nőni ehhez is.

Aki az egészet lemondásként, áldozatként éli meg, persze, hogy rosszul érzi magát. Fel kell fogni, hogy nem lesz ugyanolyan, mint előtte, de van egy csomó megoldás, hogy jól érezzük magunkat anyaként. Vágyni kell rá elsősoeban, nem csak akarni kell a gyereket, van különbség. Látni kell a szépet és nem leragadni akkor, amikor rossz. Én nem érzem áldozatnak magam, élvezem az anyaságot, elfogadtam, hogy nem könnyű és ez egy másképp boldog élet, nekem így teljes.

Hát szerintem (jó esetben) senki nem érez úgy hogy a gyereknevelés rossz dolog. Nyilván ezt akartuk mert szültünk. Inkább úgy fogalmaznék hogy vannak nehéz időszakok.

Nekem például nincs segítségem, mert nincsenek nagyszülők. Ez nagyon hiányzik, sok helyen látom hogy a nagyszülőkhöz átmennek a gyerekek akár hetente többször 1-2 órára. Szerintem ez is nagyon nagy segítség, mert ennyi idő pont elég arra hogy bármit (akár egy főzést) nyugodtan meg tudjon csinálni otthon az ember. Én viszont mindig 0-24-ben együtt vagyok a gyerekekkel, amitől néha kicsit besokallok (férjem persze segít de mégis csak én vagyok itthon mindig, ő dolgozik). Ha mondjuk 2 hónapig nem jutunk el a férjemmel együtt kettesben sehova, akkor már elég rosszul érzem magam és úgy érzem nincs türelmem sem a gyerekekhez. Mostanában jó, mert kicsit ki tudtunk kapcsolódni többször, plusz már a kicsi is 2 éves és könnyebb vele mint mondjuk 1 éve.

Ami még nehéz volt nekem az a betegséges időszakok. Volt egy pár hónap amikor nagyon sokat voltak betegek, az rémes volt.

De olyat sosem gondoltam hogy nem ezt akartam. Mindig inkább ilyenkor azt várom hogy mikor lesz jobb időszak. Mindkét gyerekünk tök cuki és mi így együtt vagyunk egy boldog család, amire büszke vagyok.

Azért nem olyan borús dolog ez. Persze, az ember néha gondol magában cifrákat egy nehezebb napon, de sokkal több az öröm, mint a negatívum.

Néha nagyon kibprulok, de ez nálam nem maga a gyereknevelés miatt van, talán inkább a magány.

Felvidékről költöztem Magyarországra a férjem városába. Nem ismerek itt rajta és a bárátain, vsaládján kívül senkit.

11 hónapos a lányunk. Egész nap vele vagyok, a férjemen kívül nem beszélek mással, csak a kicsivel.

Napjában 200x elmondom, vau-vau, cica, hami + a boci boci tarka és társait.

Néha úgy érzem, hogy kezdek szellemileg leépülni. Annyira kivagyok éhezve felnőttek társaságára, hogy felüdülés mikor a kasszánál megkérdezik, hogy kérek e szatyrot és lesz e ezen kìvül még valami (nem viccelek).

Nincs a férjemen kívül senkim, őt meg csak este látom.

Nekem ez benne a nehéz.

Ennek ellenére nem csinálnám vissza. A lányom a világom közepe.

Én azt érzem amit írtál is, a mérleg nem lesz egálban soha, ez egy jó megfogalmazás. Én már az első gyerekem születése után azt éreztem, hogy na ez nem nekem való, pedig nagyon szerettünk volna gyereket.

Nagyon nehéz, nagyon sok lemondással jár, a problémák felőrlik az ember idegeit. Persze, nagyon aranyosak a gyerekeim és imádom őket.