Hogy mondjak meg a páromnak, hogy szerintem árt az, amit csinál?

Már jó néhány hónapja együtt vagyunk a barátommal, akinek van egy nála jóval fiatalabb kistestvére, egy kisfiú. Már a kezdetekkor is nagyon vonzó volt számomra, ahogyan Vele bánt, mert a szó legszorosabb értelmében véve is imádja Őt. A fiú most lassan 10 éves és nagyon különböző személyiségek. A barátom egy társaságkedvelő, sportot és mozgást igénylő, életvidám, nagyon céltudatos és kitartó, jól nevelt ember, aki szerintem fiatalkora ellenére és a családi háttér hiányosságai mellett is sok mindent lerakott már az asztalra. A kisfiúnak vannak barátai, de folyton bent ül, folyton játszik a gépen vagy videókat néz, mozgásigénye nagyon kicsi, emellett eszméletlen jól tanul. A gondot én abban észlelem, hogy mivel egy késői gyerek, a szüleinek is egyszerűbb ráhagyni a dolgokat, mint rászólni és elmagyarázni, hogy azt miért nem szabad. A testvére meg egyszerűen nem látja a hibáit. Ne értsetek félre, tudom milyen úgy nevelkedni, hogy mindig azt hallom, semmihez se értek, így tisztában vagyok azzal, hogy mennyit számít a későbbiekben az, ha most támogatják, de szerintem az talán kicsit túlzás, hogy amihez hozzányúl, az arannyá változik.. Szerintem már most jól látható, hogy mi az, amihez érzéke van, és abban kéne támogatni, nem pedig azzal áltatni, hogy egy csoda gyerek. Nekem van egy ismerősöm, akinek a szülei a tanulmányaiban magasra rakták a lécet, ahol tudták segítették, gyönyörűen táncol, amiben mindig támogatták, de már kiskorában megmondták neki, hogy pl. rajzolni viszont egyáltalán nem tud. Most ez az ember nagyon kiegyensúlyozott életet él, teljesen reális az énképe.

A fiú tanulmányai miatt, versenyekre jár. Eredményeiben annyira nem mutatkozik meg, hogy különös érzéke lenne hozzá, de kitűnő, tehát szorgalmas, ami szerintem legalább annyira előre tudja vinni az életben, mint az ész. Ugyanakkor, nem is lenne esélye arra, hogy nagyon rosszul tanuljon, mert legalább ebben eszméletlenül odafigyelnek rá. Amikor a versenyen valamit elront, nem azt látom rajta, hogy az bántja, hogy nem sikerült, tehát nem látom törekvőnek vagy maximalistának, csak szó szerint hisztizik, mert nem azt kapta amit akart. Ez a hiszti az élet minden területén megmutatkozik nála, mert bármi miatt (elfogyott az ebéd, és ő még vacsorára enni akart belőle) eltörik a mécses, és megkapja amit akar. Sok felnőtt ember veszi körül, ezért szerintem sokszor minifelnőttet csinálnak belőle, máskor pedig a széltől is óvják. Vagyis ezt leginkább a barátom csinálja vele. Úgy beszélhet vele, mintha egyidősek lennének, és lehet velem van a hiba, de én nem biztos, hogy őszinte mosollyal az arcomon hallgatnám, hogy lehülyéz egy nálam tizenx évvel fiatalabb gyerek, legyen az a testvérem vagy nem, és a legszebb, hogy kezdi velem is felvenni ezt a stílust (csúnya szavakkal még nem illetett eddig, csak lekezelő, amire ugye visszatudna vágni az ember lánya, de hát nem igazán teheti). Nekem van egy 4 évvel idősebb bátyám.. Nem túl nagy a korkülönbség de én sokkal jobban felnéztem rá, mint a barátomra az öccse, pedig hát sokkal többet nem tudott letenni az asztalra kiskorunkban, mint én, hiszen még gyerek volt. Valahol szerintem ez az idősebbek utáni áhítat normális, és soha eszembe nem jutott volna, hogy amiért tényleg vért izzadt és keményen megdolgozott leszóljam, hogy nekem majd jobban megy, vagy jó lesz..persze viccből talán. Egyáltalán nem örül a testvére sikereinek, mindig azt lesi, hogy neki, hogy származik belőle haszna, és ez az, amit már nem lehet szerintem ráfogni arra, hogy gyerek. De ugyanakkor meg nem haragszom rá, illetve talán kicsit megértem, hiszen tudom, hogy túl sokan akarták egyszerre nevelni, és amikor tényleg kellett volna, akkor senki nem volt ott, hogy valóban példa legyen számára és nevelje.