Másnál is jelen van, hogy apuka nem játszik a gyerekkel?

Mindenképp beszéljetek róla, mert nemcsak hogy ilyen távoli lesz a kapcsolata az apukájával, de a férfi családbeli szerepéről is ez lesz a képe, ami később a fiadnak és a menyednek is rossz lesz.

Ha belegondolok, hogy nem lenne ugyanannyi közös emlékem apámmal, mint anyámmal, milyen furcsa lenne. Valószínűleg a férjemül is teljesen más embert választottam volna és nekem és a szüleimnek is rosszabb lenne.

Az utolsó mondathoz pedig, sajnos a szülői mintát könnyű követni hirtelen felmerülő helyzetekben, még akkor is, ha valaki próbálkozik. a férjed nem is próbálkozik...

sajnalom. apukam ugyanilyen tipus volt sohasem jatszott a batyammal. a batyam 14 evesen kezdte mutatni a depresszio tuneteteit. 18 evesen mar pszichiaterhez jart 3 fele antidepresszanst szedett es teljesen be volt fordulva. a beszelgeesekbol az derult ki hogy az apai odagfigyeles teljes hianya okozza. 22 evesen o maga mondta el nekem, hogy ez az ami evek ota bantja es gyotri.

27 evesen ugy kellett visszakonyorognunk a 10. emeleti lakasunk ablakabol. senkinek nem.kivanom. anyuval lakik de nincs normalis elete. ezt meseld el a ferjednek nyugodtan.

"Nála a nevelés annyi,hogy ordít vele és rögtön emeli a kezét."

Most komolyan, ettől sem csendül meg a vészharang a fejedben, hogy erről már nem elég beszélgetni, hanem lépni (lefelé), de rögtön?

Nálunk ilyen nem volt sosem, de nem is lennék együtt ilyen emberrel, nem nevelnék vele gyereket, mert ő igazából nem is neveli, nincs jelen az életében, egyszerűen csak van, és kész. Férj, de nem apa. Minden, amit leírtál erről az emberről, valami iszonyatos módon taszító, kezdve ott, hogy pici korától kezdve nem foglalkozik a gyerekével, és mindig csak annyi a kifogása, hogy még kicsi, vagy hogy neki nincs "idegrendszere" a gyerekével való játékhoz, folytatva azzal, hogy olyan undorító kijelentést tesz, hogy a gyerek nem is fiú, csak mert nem úgy viselkedik, ahogy ő elvárná, vagy hogy ígérget, de aztán mindenféle lelkiismeretfurdalás nélkül megszegi, odáig, hogy csak verbális agresszióval és megfélemlítéssel képes eredményt elérni a gyereknél, ha már feltétlenül muszáj valamit kezdenie vele. És nem kifogás, hogy neki milyen volt az apja, ha ezt nem képes felismerni, akkor az érzelmi intelligenciája a béka feneke alatt van.

Az én férjem nem is a vér szerinti apja a fiamnak, de sajátjaként neveli hároméves kora óta. Játszik vele, tanítja, elviszi ide-oda, játékpuskával lövöldöznek dobozokra, együtt legóznak, szoktak közösen főzni is, ma együtt mentek Star Wars-t nézni, mert mindketten imádják, szóval van egy csomó közös dolguk, ami ilyen apa-fia dolog. Ha azt láttam volna, hogy nem tud vele megfelelően foglalkozni, hogy agresszióval érvényesíti az akaratát, hogy nem tartja be, amit a gyereknek ígér, akkor már rég nem is lennénk együtt, mert egyedül nevelni még mindig jobb egy gyereket, mint egy olyan emberrel, aki nem képes szülőként viselkedni.

Ja, és teszem hozzá, a férjemnek az apja sem volt egy mintaapa, és most enyhén fogalmaztam, mert igazából elég durván verte őt is, meg a nővérét is, és tojt a fejükre magasról amúgy. De a férjemnek eszébe sem jutna erre hivatkozva ugyanígy viselkedni.

Én is igy nőttem fel. Apám detto. Most ott tartunk hogy nekem van 3,5 kisfiam és az apám nem látta 1 éves kora óta. Ki töröltem ,hogy van apám. Nekem is voltak gondjaim köszönhetem apámnak. De egy jo kineziológus sokat segített. De én jol is viseltem a szar gyerekkoromat.

A férjem tök más. A gyerek imádja! Példaképe. Rengeteget játszanak.

De ahogy ti éltek azt nem tudnám csinálni.

Ahogy én felnőttem, nem tenném ki annak a gyermekemet!

Valami megoldás csak van!

...az a baj, hogy egy apának is magától, ösztönösen os foglalkozni kéne a gyerkőccel

32 éves gyakorló apuka