Mit tegyek a gyerköccel? Ha hisztizik leül a földre és veri a fejét a földbe? Miért csinálja?

El kellene gondolkodni azon, miért hisztizik a gyerek? miért van neki vajon erre szüksége? Ez neki olyan jólesik?Meg kellene próbálni ANYAként nézni a dolgot, ne SZÜLŐként.A kettő érzelmileg nem ugyanaz, szerintem.

A vízzel nyakon öntés fizikailag kegyetlen módszer, a semmibe vevés pedig lelkileg kegyetlen.Kellene egy kicsi empátia:beleélni magunkat a gyerek helyzetébe.Nekünk milyen érzés lenne, ha az akit a legjobban szeretünk, ilyet tenne velünk?Mi felnőttek nem szoktunk néha nyűgösek lenni? Vagy kicsit hisztizni párunkon? Persze nem verjük magunkat földhöz, másképp.Pedig mi felnőttek vagyunk.A gyerek részéről a hiszti egyfajta figyelem felkeltés, segélykiáltás, pánik, vagy nevezzük bárminek.ITT VAGYOK! ÉLEK! GONDOM VAN! CSAK MÉG NEM TUDOM MEGFOGALMAZNI! SEGÍTSETEK!Valami ilyesmi.És a jó anya, apa ilyenkor nem bánt, nem nyakon önt, nem elfordul, ezek maradandó nyomok lesznek a lelkében.Hanem segít, hiszen csak ő tud segíteni.A rossz módszerrel a további hisztiket jól megalapozza.

Mit kell tenni? Elkerülni a hisztit! Azok a gyerekek hisztiznek sokat, akiknek saját akaratuk nem lehet, le vannak korlátozva, midig a szülő dönt felettük.Akiket sok sérelem ér, kibontakozó énjük, akaratuk ellen.Tehát partnerként kell kezelni a gyereket, amit csak lehet, ő döntsön el, hogy szeretné.Kikérni a véleményét, ha valamit muszály mecsinálnia, meg kell az életkori szintjén magyarázni, miért fontos.Rá kell bízni sokszor, mit vegyen fel, mit egyen, mikor aludjon, merre sétáljanak, és sorolhatnám.Amikor csak lehet, hagyni önállóságát nem csorbítani.Könnyebben beleegyezik majd a muszályba így.Ha mégis előfordul hogy hisztizik? Nem kell otthagyni, mellé kell ülni, és nézni rá, szomorúan.Szólni hozzá, megkérni csendesen,hagyja abba.Amikor befejezte, beszélni róla, miért csinálta, ez rossz neki is, nekünk is.Máskor inkább szóljon, mutassa meg, mit szeretne.Mi pedig rugalmasak legyünk, nem tekintélyromboló, ha engedünk nekik so mindenben.Arra kell gondolni, pár év és felnőnek, a kapcsolatunk velük ne csorbuljon meg.De akinek ilyen gondja van, jobb ha előveszi a szakirodalmat, neves pszichológusok mit írnak.Az biztos, én felneveltem 3 gyereket, már középiskolások és egyetemisták.Soha, egyik sem szorult rá, hogy hisztivel érje el, amit akar, mert enélkül is elérte, csak az ő szemével kell látni nekünk ahhoz, hogy ő boldog legyen.

utolsó, szerintem azért ez a mély pszichologizálás egy kis hisztin nem mindig állja meg a helyét. beállítottság kérdése is. pl. engem meg a hugomat ugyanaz a két ember nevelt fel, ugyanolyn következetes elvek alapján. minden gyerek feszegeti a határokat. hugomnak a hiszti volt a módszere, nekem a hízelgés. anyunál egyikkel sem értünk el semmit, apunál én néha, de tleg ritkán. a hiszti taktikai lépés, úgy is kell kezelni. én lányom egyszer hisztizett, a megoldás a szóda volt, azóta se próbálkozott be. most 4 éves, nem lett lelki sérült...ja, és a hugom sem, akinek nem törődtek a hisztijeivel. meg én sem, aki nem ért célt a hízelgéssel (anyámnál...azóta mindenki másnál meg igen...mai napig simulékony a modorom, az ambíción kívül ez lökött oda, ahol vagyok, de ez másik történet...).

28/N

Utólsó válaszolónak: hát elég siralmas, ha fiatal nő, anya létedre így gondolkodsz.Nem szeretnék a gyereked lenni.4 évesen még lehet nem lelki sérült, de ha minden gyermeknevelési kérdéshez ilyen érzelmi módon fogsz közelíteni, akkor az lesz, csak a benne keletkező problémákat, gondokat másra fogod fogni, nem vonatkoztatod majd a saját rossz hozzáállásodra.

Egy kétévesnek még nincsenek taktikai lépései, az majd nagyobb korban lehet, de akkor már nem hisztizéssel akar elérni valamit, hanem ésszel taktikázik.Félelemben nevelni egy gyereket? Hát nem is tudom, mit írjak erről.Itt gondolok a szódával priccolásra, és büszke kijelentésre, hogy többet nem is mert hisztizni.A hízelgés, az igen, az már taktika a javából, és nem pozitív értelemben.Az én gyerekeim sose hízelegtek, sose hisztiztek, nem volt szükségük taktikázni. Koruknak megfelelő szinten a család életébe , a gondokba, mindenbe be voltak avatva, vonva.Egyenrangú félként.Nem lehet ellenségesen kezelni szeretteinkkel kapcsolatos gondokat, mert valamikor vissza fog ütni. Lehet hogy majd akkor, ha öregek és betegek leszünk, és csak rájuk számíthatunk, akkor derül ki, milyen kötelék fűz minket össze.Hogy szeretettel gondoznak-e,vagy ingerülten, muszályból, vagy beadnak valahova, mert terhek leszünk. Én 100%-ban tudom, mi fog rám várni, mert ahogy én gondoskodtam a három már felnőtt gyermekemről, ők azt adják vissza.De olvass nálam okosabb szakemberektől dolgokat inkább, ezek az én különvéleményeim.Mindenki másképp csinálja, jól vagy rosszul.Lehet választani.

Én pedagógusként is ezt vallom, és anyaként,emberként, de 7 évig tanultam pszichológiát, és a magánéletemben is ez a mérvadó.