"Elbúcsúzás" a dédmamától. Te elvinnéd a gyereket a helyemben, vagy nem?

A lányom lassan négy éves, de szégyen- nem szégyen, még nem ismeri a dédmamáját. Ennek legfőbb oka a távolság (és a nem túl szoros családi kötelék), ő egy olyan településen lakik, ami számunkra tömegközlekedéssel picit körülményesen közelíthető meg csak. Tőlünk is csak három busz jár a nagyvárosba naponta, és ott másfél óra várakozás után át kell szállni egy másikra, ami a mama felé közlekedik. És alig értem oda, már jöhetek is vissza, hogy az utolsó buszt elérjem felénk. Szóval, nem egyszerű. Autónk nincs, csak busszal tudunk közlekedni. Nem is erőltette senki a nagy találkozást, mama se, mi sem... hisz a kötelék sem olyan szoros... gyerekkoromban is le voltunk tojva nagy ívben az öregek részéről. Nem vagyunk haragban, csak nem vagyunk olyan szoros kötelékben.

A mama most sajnos haldoklik, lehet, hogy pár napja van csak hátra, és azt szeretné, hogy láthassa még életében a dédunokát (most a nagyvárosi kórházban van). Vinném is a gyereket, meg nem is. Nincs szívem megtagadni egy haldokló utolsó kívánságát, de a gyereket nézve meg nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet-e? Fél az idegenektől, mindig visítva kéri, hogy menjünk innen. Nem lesz ebből még nagyobb baj? És muszáj neki egy haldokló, számára idegen nénit látnia?

(Én természetesen magam elmennék hozzá meglátogatni, "elbúcsúzni")