"A gyerekek a leggonoszabbak! " Azt mondják nincs gonosz gyerek, csak rossz szülő. Akkor miért a sok rossz szülő?

Hát, nem tudom, én hajlok arra, hogy ez jobbára a szülőn múlik. Nekem a csúfolódás a „mumusom”, mindig is arra neveltem a gyerekem, hogy minden ember más, ezt el kell fogadni, sőt, örülni kell neki, mert az emberiség fennmaradásának kulcsa az, hogy mindenki másban jó, és így hatékonyan együtt tudunk működni. Nyilván mindenkit lehetne valamiért csúfolni, az egyik ügyesen focizik, de nem túl okos, a másik atomfizikus, de frászt kap a labdajátékoktól. A lényeg, hogy próbáljuk megkeresni magunkban, és a másikban, hogy miben vagyunk jók.

Mivel a tágabb családunkban hasonlóan „humánus” nevelési elveket folytatnak, a gyerekem (és én is) tulajdonképpen az iskolában szembesült azzal, hogy vannak, akik boldog-boldogtalant csúfolnak valamiért.

Azt látom egyébként, hogy nem érti, miért csúfolódik néhány gyerek, rosszul is esik neki, de úgy érzem, elég erős ahhoz, hogy túllépjen ezeken, mert bár nem a társaság középpontja típus a srác, mindenhol talál barátokat, általában szeretik a gyerekek.

Azt hiszem, hogy a csúfolódó gyerekek frusztráltak, sikertelenek, és

Nem, nem vagyunk elborult vallásosak vagy ilyesmi. :D

Egyébként szerintem a szülők felelőssége abban áll itt, hogy a gyerek alapvető agresszióját hogyan tudják irányítani, kezelni. Nyilvánvalóan minden gyereknek meg kell tanulnia kezelni a belső és külső konfliktosokat, és ezt a szülői minták és utasítsáok alapján teszi.

Lehet, hogy hülye példa, de azt gondolom, hogy ha Benőke kétévesen a homokozóban fejbecsapja Zolikát, akkor a szülő feladata, hogy megfogja a kezét, és elmondja neki, hogy ilyet nem szabad, mert az fáj a másiknak, és adni kell egy alternatívát (kérd meg Zolikát szavakkal, hogy adja oda a vödröt).

Sajnos azonban sok ember felnőttként sem rendelkezik annyi önismerettel, hogy látná, belátná, hogy ő maga milyen agresszívan viselkedik, vagy milyen rossz mintát ad a gyerekének. Pedig a gyerekek nagyon jó „tükröt mutatnak” nekünk, döbbenetes, mikor látja az ember bennük a saját viselkedésmintáit.

Az autokrata nevelési stílus, mikor a szülő diktátorként neveli a gyerekét, nyilván sokszor azt eredményezi, hogy a gyerek a gyengébbeken éli ki az agresszióját (apát a főnöke cs**teti, ezt a gyereken veri le, a gyerek meg a kutyát/osztálytársat rugdossa). Ez nyilván szélsőséges példa, mert elég az is, ha mondjuk egy gyereket nem dicsérnek eleget, nem testhezálló elvárásokat támasztanak vele szemben – ettől lehet, hogy visszahúzódó lesz, de az is lehet, hogy önigazolást keres, azt kezdi fitogtatni, hogy ő miben jó, hogy ő jobb a többinél.

Másrészt az egyébként jó fej szülők sem veszik észre sokszor, hogy milyen negatív stílusban beszélnek mondjuk egy 3. személyről, ami számukra jó poén, de a gyerek nem érti a pikírt stílust. Pl. apa és anya kicikizi a tévében látott „celebet” a gyerek előtt.

A lényeg, hogy a gyerekek inkább őszinték, ezért kegyetlenebbnek tűnnek, azonban a felnőttek között is szép számmal vannak „gonoszak” – és ők továbbadják a példát.

A szülők is gyerekként kezdték, őket is a szüleik nevelték olyanná, amilyenek lettek.

Ezt így nem lehet egyértelműen visszafejteni, hogy ki a hibás.

Vannak gonosz gyerekek, nekik a szüleik biztos nem jó példát adtak tovább, de szinte biztos, hogy ők gyerekkorukban ugyanezt a rossz mintát tanulták meg.

Ördögi kör.