Mi a baj velem, miért reagálok agresszívan a gyerekeim hisztijére?

Az már jó, ha tudod, hogy hibáztál és nem akarsz a szüleidre hasonlítani. lehet, hogy egy kis kikapcsolódás is jól jönne.

Bár még nem voltam ilyen helyzetben, de első gondolatom az volt, hogy én észre sem venném ilyenkor a gyereket. lehet, hogy a dühöd még rátesz egy lapáttal nála.

Szia! Nekem már iskolás gyerekem van, de a mai napig fel bír úgy bosszantani, hogy gyilkos indulataim támadnak. Persze emiatt lelkiismeret-furdalásom van. Egy ideig azt hittem, csak én vagyok így ezzel, és rettentő rossz anyának éreztem magam miatta, aztán beszélgettem pár jó fej, őszinte anyatárssal, akik szintén azt mesélték, hogy a gyerekükön kívül más ember ilyen indulatokat nem képes belőlük kiváltani.

Mondjuk én azon kívül, hogy egy-kétszer elkaptam és nagyon megráztam nem emeltem rá kezet, de gondolatban… :)

Az „elmélet” az, hogy a gyerekek egyszerűen nem tudnak ellenállni annak, ha úgy érzik, egy „nagy és erős” felnőttre hatással vannak. Márpedig, ha az ember síkideg lesz attól, amit csinálnak, az egy elég erős „hatás”. Hiába rossz neki is, nem tudja leállítani magát, csak hergelődik (és hergel) tovább.

A lényeg az lenne, hogy mi, felnőttek felül tudjunk emelkedni a gyermeki dühkitöréseken, és határozottan, de nyugodtan tudassuk velük, hogy amit akar, azt nem lehet.

Persze én most „nagyon okos” vagyok, ám nekem sem megy ez mindig – de ha időnként igen, akkor meglepő az eredmény, mert igen gyorsan „elfelejtődik” a téma. Azt találom a legnehezebbnek (ami másoknak látszólag olyan könnyedén megy), hogy ne higgyem azt, hogy a gyerek „felnőtt fejjel” tud gondolkodni. Írod, hogy a lányod „hülyének néz” – ami nyilván sértőnek tűnik az embernek, azonban nem arról van ilyenkor szó, mintha mikor egyik felnőtt a másikat valóban „hülyének nézi”. Neki még nem alakult ki megfelelően az önkontrollja, ha valamit nagyon szeretne, akkor, abban a pillanatban a világ legnagyobb fájdalmát éli át, hogy nem teheti, és mindenáron meg akarja tenni.

Nekünk felnőtteknek kell ezt valahogy kezelnünk, komolyan véve az elkeseredését, de határozottan elutasítva a nem lehetséges dolgot, pl. ölbe venni az őrjöngő gyereket, és elmondani neki, hogy „Tudom, hogy nagyon szeretnéd a fejedre húzni a bilit, de nem engedhetem meg neked, mert tele van pisivel, és megbetegetnél tőle.” – most mondtam valami marhaságot.

Jó, befejezem, mert az elmélet nálam is messze van a valóságtól, de gondoltam, hátha segít az is, ha tudod, hogy nem vagy egyedül.

A másik nehézség, amit nagyon jól felismertél, hogy az ember otthonról hozza a mintáit. Ezeket pedig baromi nehéz levetkőzni. Láttam már jó fej, intelligens szülőt, aki gyerekvállalás előtt mondta, hogy ő nem akarja azt csinálni a gyerekével, amit a szülei vele – majd mégis megtette. Magam is mondtam már olyat a gyerekemnek, amit gyűlöltem gyerekként hallgatni. Szégyellem is. Ennek csak egy ellenszere lehet, ha valahogy az ember felül tud emelkedni a gyerek hisztijén, és nem húzza fel magát. Hogyan? Jó kérdés. Talán sokat kell mondogatni, hogy a gyerek nem ellened teszi, amit tesz. Talán ki kell menni a szobából ehhez egy időre, hogy kipuffogjam magam, és utána normálisan tudjak reagálni. A tuti megoldásra még én sem jöttem rá, talán más ad majd itt jó választ.

2-es nagyon jókat írt

[link]

[link]