Mennyi idős korig normális ha egy kisgyerek "irigy", nem adja oda a többieknek a játékait?

Szerintem egyáltalán nem is normális.

De az emberek már csak ilyenek...

2,5 éves korban van egy fejlődési szakasz aminél meg kéne jelennie az irigységnek, ekkor tudatosul ugyanis a gyerekben a birtoklás.

szóval a 2 éves kor nem jó válasz, hisz szerencsés esetben akkor ez még nem is jelenik meg.

3 éves korban meg ugye jön az óvoda, ami vagy segít ezen, vagy ront ezen :/

de ebben a korban már legalább abból az összefüggésből meg kéne értenie, hogy akkor kap ő is mástól kölcsön ha ő is ad.

nehéz dolog :)

Hááát...nekem 3 gyerekem van. 3.5 évesen azért már nem tartottam olyan jónak ha még mindig nagyon önzőn viselkedett a játékaival. Addigra már 2 éve játszótereztünk legalább mindegyikkel (illetve nem csak játszótér hanem úgy általában gyerekközösség) volt idejük megszokni hogy amit kiviszünk a játszótérre azon bizony osztozunk mert ők is szívesen játszanak néha máséval.

Persze voltak kiborulások, meg sírások jócskán főleg ha amúgy is rosszabb napjuk volt de meg kell tanulniuk hogy ez így megy, osztozkodunk (mondjuk ők testvérként is egymással is osztozkodnak bizonyos szinten hiszen fura is lenne másképp) és szépen kifejlesztették hogy na akkor ha én épp nem játszok vmivel akkor megyek keresek addig mást elfoglalom magam stb. Vagy amíg kicsik voltak addig én tereltem el a figyelmüket más játék felé.

Nemrég voltunk egy ismerősnél akinek egy gyereke van 4 éves kisfiú, és egy percet nem tudott játszani vele egyik gyerekem se se a nála nagyobb se a vele egykorú se a pici mert csak abból állt a találkozó hogy akármit megfogtak vagy bármivel játszottak volna a gyerekeim a kisfiú kiborulva rohant oda, tépte ki a kezükből. És semmi megoldás nem volt a témára mert anyuka nem kezdett semmit a dologgal hanem csak annyit mondott mosolyogva hogy jaaaj hát nem szabaaad. Nem azt mondom hogy te ilyen vagy (gondolom nem)

Nem tudom esetleg a lányod jár e oviba vagy fog e menni most szeptembertől de ott mindenképp osztoznia kell és talán jobb ha előbb megtanulja ezt és nem ott szembesül vele nélküled.

A kisfiam 3 éves, nála is van bizonyos fokú irigység- én is azt gondolom, hogy ez életkori sajátosság.

Az, hogy erről a szülő tudomást vesz-e és hajlandó-e vele foglalkozni, az egy másik kérdés.

Szerintem óvodás kor környékéig lehet életkori sajátosság, hogy bizony valamire azt mondja, hogy "enyém" és "nem adom".

Ismerkedik ezekkel a fogalmakkal, már próbálja elkülöníteni a dolgait másokétól és próbálgatja a határait velünk szülőkkel és a gyerektársakkal is.

Természetes számomra, hogy arra igyekszem terelni, hogy jó és szép dolog megosztani a dolgainkat másokkal és jó érzés együtt játszani (ez utóbbi is olyan 3 éves kor körül kezd kialakulni). Több-kevesebb sikerrel szokott is működni. Ez is egy tanulási folyamat.

Szoktam példákat is mutatni vagy mondani ("nézd, anya is odaadja a kulcsot, mert X néni kérte" vagy "gyere hoztunk péksüteményt, adjunk belőle a barátaidnak is")

Bevallom őszintén, hogy gyermekközösségben az viszont nagyon szokott zavarni, amikor olyan anyuka és gyerek VÁRJA EL RENDSZERESEN ÉS ISMERETLENÜL az én kicsimtől a teljes osztozkodást vagy a játékainak, tárgyainak a feltétel nélküli és azonnali odaadását, akit sem nem ismerünk, sem ő maga nem ad semmit vagy nem is hoz semmit.

Szerintem mindenki ismeri ezt a típusú anyát és gyerekét.

Ilyen esetekben azt gondolom, hogy az átadásnak és az osztozkodásnak is van határa- és nem azért, mert én magam irigy lennék, hanem mert ez nem a kölcsönösségről, hanem inkább már a kihasználásról szól.

Ilyenkor nekem mindig beugrik az, hogy bizony felnőttként sem adok mindig mindenkinek oda mindent, nem mindig mindenkivel osztozkodom. Nekem is néha igen rosszul esne, ha oda kellene adnom egy számomra fontos dolgot csak azért, mert más hangosabban ordít.

Igenis adott szituációban van helye a nemet mondásnak is és azt is ugyanúgy kell megtanulni, mondani, árnyalni a helyzeteket, mint a szívességet és az osztozkodást.

Álságosnak tartanám, ha a kicsimet arra tanítanám, hogy feltétlenül mindent adjon oda, osszon meg, nehogy nemet mondjon véletlenül, mert az rossz...

Én sem teszem ezt.

A felnőtt világban elég sok olyan helyzet van, amikor azzal találkozom, hogy mások nem mernek nemet mondani, mert mit gondol a másik, mennyire illetlen, milyen véleménnyel lesznek így róla... talán ezek a kínos szituációk is ilyen helyzetekben IS gyökerezhetnek.

Bevallom, előfordult már nem egyszer, hogy nemet mondtunk vergődő, hisztiző, erőszakkal és verekedéssel játékot magának "kérő", vagy inkább erőszakosan kikövetelő gyermeknek és cseppet sem éreztem magam emiatt rosszul. Sőt.

Aki nem tud nomrálisan kérni vagy viszonyulni, az mégis milyen jogon várja el a szívességet?

A kisfiam az én példámon keresztül lassan talán azt is látni fogja, hogy hogyan lehet normálisan elutasítani is egy kérést válaszerőszak vagy lelkiismeretfurdalás nélkül.

Az pedig nekem evidencia, hogy mindig kérünk és megköszönünk, legyen az játék, ebéd otthon, segítség vagy bármi. Én is a gyerek felé, ő is felém. Ezt talán előbb is kialakul, mint az odaadás.

Ez annak a bizonyos éremnek a másik oldala. Én így érzem magam hiteles szülőnek.

Nehéz ezt megfogalmazni, de arra igyekszem tanítani, hogy alapból legyen kedves és nyílt- kb. úgy, hogy megelőlegezi az ismeretleneknek is a kezdeti bizalmat (hajlandóságot arra, hogy ha valaki szépen kéri, akkor lehetősége van rá, hogy megkapja a dolgot).

Ha valaki szépen kéri a dolgait vagy szívesen cserélne, akkor szép dolog ezt elfogadni. Ha nem szeretné, akkor mondja azt, hogy "most nem szeretném odaadni ezt, majd ha játszottam vele", vagy esetleg: "most ezt használom, de addig itt van ez helyette vagy gyere játsszunk együtt".

Alapból pozitív hozzáállás- ám ha válaszul negatív hozzáállás tapasztalunk, akkor nem kell továbbra is pozitívan viselkedni, egyszerűen el is lehet utasítani valamit, ha azt nem akarja megtenni. De ezt tegye normális hangnemben, esetleg valami magyarázattal.

Sok idő, amíg ezt egy kicsi megtanulja és nincs két egyforma helyzet, így nehéz rá határt, életkort is mondani.

Szép napot.