Mondanátok véleményt, ti szülőként melyik megoldást látjátok hozzátok közel állónak, vagy helyesnek?

van egy 4 éves fiam. nagyon anyás, az oviban is csak részlegesen oldódik fel, reggelente szinte retteg, pánikol, h mennünk kell. ez hullámokban tör rá, néha szívesen megy. (csak délig van ott, az alvás külön tortúra, csak velem, v közeli családtaggal, az ő megszokott módján történik). egy ideje katasztrófa a helyzet az oviban nappal is. a férjemmel arra gondoltunk, h mindenképp elvinnénk szakemberhez, mivel, hha van, amiben tudunk neki segíteni, persze, h megtesszük. (mostanában hümmög, repked a kezével, ha brámi rossz történik, ez már évek óta szokása. emellett több furcsasága van). de a legrosszabb,hogy nem tud tőlem elszakadni, látom rajta, h szenved. ezért gyermekszichológusra gondoltunk első körben, hátha tud neki segíteni. ezt tegnap elmondtam 2 barátomnak, akikkel nagyon közeli viszonyban vagyok, az egyik, egy pasi, közölte, h majd 13 évesen a jointját is tekerjem majd meg... nem értettem. mert, h szerinte a gyerek van a középpontban és nem mi. azért csinál mindent, amit csinál, h rá figyeljünk. és szerinte a megoldás erre a szigor, h ha pl. sír vmiért, v szólít, akkor hagyjuk ott, ne foglalkozzunk vele. mondtam neki, h nem értek egyet vele, én látom, érzem, hogy vmi nem kerek és a férjem is és szeretnénk segíteni neki. erre csak azt szajkózta, h márpedig neki van igaza, a gyerek mindig a középpontban akar lenni, ezért sír az oviban, v vonul félre, mert akkor is rá figyelnek. (az óvónők is felvetették, h vmi nem ok, ők azt mondták, h nem kellően szocializált. én ebből nem vettem észre itthon semmit, mert itthon nem ilyen. sokat olvastam erről a napokban, bizonyos betegség tipikus tüneteit produkálja az oviban és ebből kevesebbet, de néhányat itthon is hétközben).ezt is elmondtam a barátomnak, aki azt mondta, h gondolkozzak el azon, amit ő mondott, mert igaza van, nem kell a gyerekkel foglalkozni. akárhogy is próbálom megerőszakolni magam, a legkisebb mértékben sem tudok azonosulni ezzel, mivel szeretném a gyermekemet boldognak látni. hozzáteszem, gyermekkoromban én is nagyon anyás voltam, emlékszem mennyire kétségbe voltam esve, pl. egy tábor alkalmával. végigsírtam az egészet és nem tudtak semmivel megnyugtatni. csak akkoriban ugye a szigort alkalmazták a szülők. a barátom azt is mondta, h ő is mindig a figyelem középpontjába akart lenni (én a fiaman ezt nem tapasztalom, csak annyit, h anyás, nagyon), mivel egyidősek vagyunk, ő sem kapott anno segítséget, most pszichiáterhez jár, gyógyszereket szed. (meg hát tini korban drogozott is, szóval nem értem, h miért épp nekem hozta ezt fel...) én pont ezt az évekig tartó szenvedést szeretném megkönnyíteni és látni, hogy a fiam végre nélkülem is tud igazán boldog lenni. ti mit gondoltok?