Tényleg mostanában ilyen sok a hiperaktív, meg autista gyerek?

Nem egyáltalán nem.

Időnkét van egy para hullám, de nagyon nem értem, mert azért ha többlet energiát is kíván a szülőtől azért a hiperaktív gyerek az normális egészséges állapot, amit a többség ráadásul tini korára kinő.

Én is az voltam még is ember lett belőlem. :)

Jó a kérdés...

Hiperaktív gyerek anyukája vagyok.

Régebben is voltak ilyen gyerekek,ami nagyon kedvező volt számukra,hogy sokkal több mozgáslehetőségük volt,viszont nem voltak ismeretesek ennek az állapotnak a tünetei emiatt egyszerűen rossz gyereknek bélyegezték őket

Azóta sok megfigyelés született,sok kutatás folyt,jelenleg is vizsgálják az állapottal járó tüneteket,okokat,megoldási lehetőségeket.

Valójában az elfogadáson kívűl még jobb megoldás nem született és ez nagyon nehéz,mert igen zavaróak,embert próbálóak a hiperaktivitással járó tünetek a környezet számára és az érintettek rengeteg kudarccal szembesülnek.

"Én is az voltam még is ember lett belőlem. :)"

Diagnosztizált hiperaktív voltál?

Mesélnél nekem arról,hogy te hogyan élted meg a gyermekkorodat?

"Nincs több csak ráfogják a gyerekre mert egyszerübb mint foglalkozni vele."

Az én kisfiamnál arra fogják,hogy igen sorvadtan születet (dysmaturitas),hogy emiatt küzd hiperaktivitással.

Annyira egyértelmű tünetek vannak és nagyon szélsőségesek a problémák,hogy nála biztosan nem ráfogásról van szó ,súlyos alvásproblémák,csont és bőr,folyton nyugtalan,türelmetlen,semmi nem köti le,képtelen kivárni,alkalmazkodni.

Azt írod,hogy könnyebb ráfogni,mint foglalkozni vele,én mindenképpen segíteni szeretnék a gyerekemnek,súlyos összegeket költök el fejlesztésekre,speciális tornára hordom,itthon is tornáztatom,az életem az ő fejlesztése körül forog,egyéni foglakozásra hordom gyógypedagógushoz hetente az sem olcsó.

Beszereztük a nem olcsó tornaeszközöket,fejlesztő könyveket,tornáztatom,tornára hordom,igyekszem biztosítani számára a rengeteg kinti mozgáslehetőséget...tehát a lényeg,hogy egy ilyen gyermekkel rengeteget kell foglalkozni ,sokal többet mint egy teljesen egészséges gyermekkel.

"...Diagnosztizált hiperaktív voltál?

Mesélnél nekem arról,hogy te hogyan élted meg a gyermekkorodat?..."

Nos hogy itt szó eset róla azért régebben ezzel nem foglalkoztak és diagnózis se volt róla, de egyértelmű volt és persze mivel diszlexiával párosult, hát nem volt egy fáklyásmenet.

Az általános iskolát nagyon megszenvedtem és végig bukdácsoltam, az önbizalmamat hazavágták rendesen, de végül is kikászálódtam belőle. nem rajtuk múlott.

Az azért érdekes momentum, hogy jó 15 évre rá az általános iskolai tanárom bocsánatot kért tőlem, amikor találkoztunk, mert felismerte mi a helyzet, de akkor még nem volt szokás ezzel foglalkozni.

A keresztlányom volt hiperaktív még és őnála már diagnosztizálták is.

Az első iskolával voltak is gondjai, aztán átíratták egy másikban ahol habár normális hagyományos iskola volt, de a tanerő erre is képzet volt. Onnantól nem volt gondja, önbizalma is megmaradt. Aztán tini korra ki is nőtte. :)

Persze ez ügyben szerencse hogy megyeszékhelyen lakunk, mert kis városban nem biztos, hogy lett volna másik megfelelő iskola.

"Az azért érdekes momentum, hogy jó 15 évre rá az általános iskolai tanárom bocsánatot kért tőlem, amikor találkoztunk, mert felismerte mi a helyzet, de akkor még nem volt szokás ezzel foglalkozni"

Ezek szerint rájött,hogy igazságtalanul bántott egy az állapota miatt kiszolgáltatott,amúgy is önhibáján kívűl nehézségekkel küzdő gyermeket...szép,hogy beismerte

:-/ így utólag.

Sokaktól olvastam,hogy később úgy emlékeztek vissza,hogy nagyon magányos gyerekek voltak,nem voltak boldogak,mert úgy érezték nem fogadják el,nem értik meg őket.

Mikortól mérséklődtek a problémák,hány éves korodban sikerült már önkontrollt gyakorolni,alkalmazkodni,megfelelni az elvárásoknak?

Persze hogy voltak régen is voltak autista és hiperaktív gyerekek csak akkor még nem volt nevén nevezve a dolog.

Szerintem ma sincs több beteg gyerek mint régen.

De lehet hogy a kései (35év feletti) gyermek vállalás az oka.

"...mert úgy érezték nem fogadják el,nem értik meg őket...."

Mondjuk a velem egykorú barátokkal nem volt gond, azok voltak rendesen így magányos nem voltam, csak a tanárok nem értettek meg. :)

"..Mikortól mérséklődtek a problémák,hány éves korodban sikerült már önkontrollt gyakorolni,alkalmazkodni,megfelelni az elvárásoknak?.."

Hát ez egy átmenet volt szóval nehéz megmondani így utólag, de mindenesetre a 14 éves keresztlányomnál egy morzsányi se maradt belőle.

Nálam a tanárok közül az elsők olyan 6-7 osztályban kezdték felismerni, hogy rosszul mértek fel, de ez csak 1-2 ember volt. Sajnos ez már a továbbtanulásomat megpecsételte.

Azonban a diszlexiának lett egy érdekes mellékhatása, amiről utólag aztán olvastam a neten is.

Bizonyos készségeim, főleg a probléma megoldó, rendkívül megerősödtek. Az agyam egy fajta szokásostól eltérő rutinokat dolgozott ki, így középiskolában már kiemelkedő lettem bizonyos tantárgyakból. Persze volt amiből továbbra is gyengélkedtem.

Végül összeszedtem önbizalmamat és "vért izzadva" leérettségiztem.

Azután a főiskola játszva megvolt, komolyabb erőlködés nélkül. A vicc az, hogy tanítóképző főiskolára mentem és az ott tanultak ébresztettek rá, hogy mennyire elbaltázták anno az én megítélésemet.

Nagyjából ekkor tudta meg a régi általános iskolai tanárom is, hogy hova is járok és mi lett velem. :)

Nekem volt az általánosban egy osztálytársam (jó 25 éve), aki egész nap ÁLLT, nem volt hajlandó leülni. A tanárok mindig ordítottak vele, hogy üljön le. Ha leült, járt keze-lába. Rossz tanuló volt.

Így utólag belegondolva, tuti hiperaktív volt a fiú. Most nem tudom, mi lehet vele.