Nem veri, elmagyarázza, következetes, de a gyerek hisztis, nem eszik, még nem szobatiszta, anya idegbeteg. Miért élik meg ilyen stresszesen az anyukák a gyermeknevelést?

Azért mert nem mindenki egyforma a válasz ennyi. Én sem vagyok csodaanya, már 2 évesen szobatiszta volt a lányom, okos nem túl hisztis, a boltban az engedélyem nélkül semmihez nem nyúl. De most beteg lett és 180fokot fordult, mert ilyenek a gyerekek lesz néhány hét míg visszavezetem a helyes útra.

De az hogy másnak milyen elcseszett a gyereke és az élete az engem nem zavar, nem értem téged miért izgat.

Arról nem is beszélve, hogy a gyermekek is nagyon különbözőek. Egy 3 éves kislány totál más, mint egy 3 éves kisfiú!!!

Én sokszor vagyok a kimerülés miatt ideges, kiabálós. Nem szeretem, nem jó, nem akarom, de nagyon nehéznek élem már meg azt, hogy nincsen magánéletem. Nincsen olyan tevékenység, ami csak az enyém lenne. Nálunk még a Tescóba is a párom jár, én folyton itthon egyedül a gyerekkel, kimerítő.

Bár nem én vagyok, aki itt kérdezősködik (inkább osztom az észt néha, ha már nagyon marhaságnak tartom a válaszokat), de szerintem két esetben igenis nehéz dolog a gyereknevelés – ha nem jön zsigerből, vagy ha nagyon foglalkozik az ember azzal, hogy a „szomszéd Pistikéje” milyen.

Ha zsigerből jönnek a dolgok, az szuper lehet, mert az ember biztos benne, hogy jól csinálja, amit csinál (hozzáteszem, azért az is kicsit félelmetes, ha semmi kétség nincs valakiben soha…). Én ennek az ellenkezője vagyok, mindent szászor átgondolok, utánanézek, megkérdezem (olyantól, akinek adok a véleményére) – majd ezek szintéziséből meghozom a döntésemet. Óriási felelősségnek érzem a gyereknevelést, ráadásul számomra nehezítés, hogy nincs benne pozitív visszajelzés. Mármint persze tudom, hogy egy szerető, okos, ügyes stb. gyerek maga kell, hogy legyen a visszajelzés, de ez mégsem olyan konkrét, mint a negatív visszajelzések (sírás, toporzékolás és társai). :)

A „szomszéd Pistikéje már 7 nyelven beszél” típusú frusztráló tényezők azoknak az életét nehezítik, akik nem jöttek rá (ahogy egy előző hozzászóló is írta), hogy minden gyerek más.

Persze azért lássuk be azt is, hogy nem könnyít a helyzeten az sem, hogy pl. az óvodába csak szobatiszta gyereket vesznek be Magyarországon – tehát ezzel már belenyomják a parát a szülőkbe, akiknek a gyereke esetleg később érne csak meg a szobatisztaságra. Ilyen hatású lehet a játszótéri anyukákkal való beszélgetés (hál' isten, hogy nekünk van kertünk, így ebben nem kellett részt vennem sosem), akik elzengik, hogy náluk már ez meg az van, és persze a tapasztalatlan szülő, bármilyen jó szándékú is, könnyen beleesik az összehasonlítgatás csapdájába.

Ugyanakkor gondolj bele, micsoda üzlet már a terhességtől kezdve a teljesen felesleges, sőt, gyakran káros csecsemő- és gyerekcuccok eladása azzal a jelszóval, hogy ettől majd „fejlődik” a gyerek. Mindenhonnan ez folyik… és a tapasztalatlan szülő csak jót akar, ezért megveszi.

Elhiszi, hogy egy gyereket fejleszteni kell – ami (ha nem beteg gyerekről beszélünk) nonszensz –, és úgy kell fejlődnie mindenben, ahogy egy „rendes gyerektől” elvárható.

Erre még esetleg rátesznek a bölcsiben és az oviban, ahol panaszkodnak a gyerekre, amitől anyuka beparázik, mert sokszor azt hiszi, hogy csak az ő gyerekével van „baj”. Holott nyilvánvalóan minden gyerekkel vannak kisebb-nagyobb gondok időnként. Ám ezt honnan tudná az ember, ugye?

Uff, én szóltam. :)

Az utolsó vagyok még mindig:

Egyébként meg, ha nagyobb léptékben gondolkodunk, valószínűleg az a gond, hogy „atomizálódott a társadalom”. Míg régen nagycsaládok éltek együtt, volt minta a szülők előtt, segítettek a nagyszülők – nem volt kérdés, hogy kell gyereket nevelni. Ma rengeteg elvált szülő gyereke sosem élt ép családban, nincs mintája, és sokaknak a szülei sem tudnak segíteni, tanácsot adni. Érthető a bizonytalanság szerintem.

Ugyanakkor csillió könyvet lehet kapni arról, hogy kell nevelni, hogy működik egy gyerek, de hogy igazodjék el az ember a sokszor ellentétes infók között?

Szerintem az nem baj, ha valaki kérdéseket tesz fel, sokkal jobb, mintha ostoba megoldásokat alkalmazna teljes magabiztossággal. Az a kár, hogy ezt itt a neten kell megtenni, és nincs egy olyan személy legalább, akit a szülők hitelesnek tudnának tekinteni, akivel megbeszélhetnék a gondjaikat.

Nekem volt már itt olyan élményem, hogy valaki privát mélben megköszönte, hogy együttéreztem vele (mert más hozzászólók lehurrogták, és okoskodtak neki), és azt gondolom, néha már az is nagy dolog, ha tudja az ember, hogy nincs egyedül egy komolyabb problémával (nem arra gondolok, hogy hogyan vegyem el a gyerektől a cumit :D).

Mert nem vagyunk egyformák. Lehet, hogy te másban mondanál csődöt, mást nem tudnál elvégezni és annak a másik anyának pedig az menne cefetül....

Én meg azt nem értem, hogy ilyennel miért kell foglalkozni? Fényezni akarod magad? Ehhez nem kell túl nagy ész, hogy rájöjj, nem mindenki egyforma, sőt továbbmegyek, a gyerekek is nagyon különbözőek. Van akinek nagyobb a tűrőképessége, türelme, van akinek kisebb. De ettől még simán lehet szuperanyu.