Ha a nagyot eléggé megviseli a kicsi érkezése (pelenka, szeparációs szorongás, nyüszisség), akkor később még lehetnek jó testvérek?

Amit előttem leírtak nem ismétlem meg, én mind csináltam, alányom nem nagyon bírta ha szoptattam, általában éktelen sírásba tört ki, hogy ő is éhes, így minden szopizás közben meséltem míg a kicsi megette az adagját. :))

Az is nagyon jó, ha a kicsit van kire hagyni 1-1 órára addig a nagyot elvinni játszóérre, sétálni, ha lehet menjen apa is, hogy érezze, hogy nem csak a kicsi körül forog a világ.

Vagy, mi a lányommal csajos estéket tartottunk. :) Hetente egyszer fenn maradhatott későbbig, miután a kicsi elaludt bebújtunk a takarója alá, beszélgettünk minden féléről, próbáltam vele megértetni a helyzetet, játszottunk, meséltünk, stb. Még így is nagyon nehéz volt az első 3 hónap. Utána már egyre könnyebb.

A lányom épp annyi idős volt mint a Te nagyon mikor az öccse érkezett.

Most a nagy 3,5 éves lesz, a kicsi 9 hónapos, már együtt játszanak, na jó ne gondolj komoly dolgokra, de édesek, a nagy tornyot épít, a kicsi rombol, de a Töpörtyű imád vele bújócskázni is:)) Most már igazán nyoma sincs a féltékenységnek, most viszont kezdődik, az enyém-tied vita. :- Valami mindig lesz.

15.15-ös vagyok

most olvastam a kommentedet! Hát segítség nélkül nem egyszerű, de én is így vagyok. Minden mama-papa több száz kilométerre. Így az elején volt, hogy együtt sírtam a két gyerekkel. :) Neked is bele kell még jönni, csak nem akarj minden áron megfelelni. Oszd be a munkát. Én pl egyik nap csak mostam, másik nap csak vasaltam, 3. nap csak takarítottam. Minden nem megy egyszerre és minden csak szervezés kérdése.

Kitartás, napról napra könnyebb lesz!