Hogy kezeljem, ha lassan 5 éves fiam egy csomó dologtól, ami egyébként egy gyereknek élmény, fél?

Nekem unokaöcsém volt hasonló. Nem teljesen ez volt a szitu, de ilyesmi.. ő nem kimondottan félt, illetve nem látványosan, valamennyi félelem biztos volt benne, de közölte, hogy ő ezt nem tudja, hagyjuk békén vele (hintázás, bicajozás), ő inkább nem nézi meg a macit, nem simogatja meg a pacit, stb. Semmi újat nem lehetett neki mutatni, tanítani. Sajnos a szülei ráhagyták, így most, 14 évesen semmi kitartása, önbizalma, fejébe vette, hogy neki nem megy a magyar, a matek, az első nehezebb feladat után már az infó sem ment neki, pedig van esze. Csak kiskorában hagytak neki időt, míg megszereti és rájön a dolgokra, az iskola nem hagy neki.

Szerintem nem szabad ráhagyni ezt a gyerekre.

Első vagyok.

Lehet nem teszem jól, de próbálom rábeszélni, hogy próbálja újra. Mert ő azt hiszi talán, hogy minden egyből majd úgy megy neki, mint a profiknak. Az is benne van, hogy túlontúl önfejű, és nehezen viseli el, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogy ő azt gondolja. Most közölte, hogy biztos, hogy nem megy le a víz alá, mert ha ezt mondja neki a úszás tanárnéni, ő kijön a vízből és kész. Nyilván nem fogom én se a víz alá kényszeríteni, mert azzal többet ártok, de azért nagyon jó lenne, ha tudna úszni. Biciklizni se hajlandó, már meg se akarja próbálni. Balettozott is, amíg a tanító néni olyat nem akart, amit a gyerekem nem. Most kitalálta, nem én, még csak nem is mondtam, hogy táncolna, tetszik neki a modern és a néptánc is. Háát, nem tudom, most megint próbálkozzak? Nem akarom, hogy ilyen nyeszlett legyen.

Nálunk nem mondja, hogy fél, bár látjuk rajta az izgalmat és leginkább előtte hisztizik, hogy el sem akar menni.

És sajnos cukorbeteg, az a szerencse ért bennünket ezáltal, hogy ezt mérni is tudjuk (diabetollógus nyugtatott ezzel), azonnal 07-25 a vércukorértéke és ahogy nyugszik le, úgy megy lefele lassacskán. És azt mondta a diabetológus, hogy azt ne higgyem, amíg egészséges volt nem ugyanez játszódótt le benne, úgyhogy ezek a szervezetben fizikális tünetekkel is jelentkeznek. Én próbálok vele nagyon türelmes lenni, megbeszélni mi lesz, rábeszélni, sétálni körbe míg megnyugszik. És elfogadom ő ilyen.

Inkább egyébként a jővője aggaszt, mi lesz vele így az életben? Hát mindegy, amíg élek "rugdosom", hogy biciklizzen, hogy ússzon, hogy táncoljon, menjen ide-oda. De rettenetes küzdelem naponta elvinni az oviba, amit imád.

Ezek a gyerekek azért félnek, mert - vagy nincs elég önbizalmuk, - vagy túlságosan félnek a kudarctól. Szerintem (akinek egy egyedül bicikliző, hatalmas egójú, merülő-búvár 3 és fél évese van) a megoldás az lehet, ha sokat tanmeséztek nekik, bátorítjátok őket. Erősíteni kell a "nagyfiú-nagylány" énjüket, és folyamatos megerősítés kell nekik, hogy igenis ügyesek, okosak, meg tudják csinálni. Dicséret a titka mindennek, hogy a gyerek valóban elhiggye, hogy képes mindenre. :) Ezzel egy időben pedig támogatni kell az önállóságot, apróbb feladatokat kell adni nekik, amivel képesek megbirkózni, és minden megoldott feladatot jutalmazni kell, legalább egy jó szóval.

Ha a pónitól félnek, kezdjétek az ismerkedést a kiskutyákkal! Ha a bicajozás kezdetben nehéz, induljatok pótkerékkel, vagy futóbringával! Közben pedig biztassátok őket, és tiltsátok meg nekik a "nem tudom" és a "nem megy" szavak használatát. (Nálunk ez úgy működött, hogy elmondtam a fiamnak, amikor biciklizni tanult, hogy ha sokat mondogatja, hogy "nem tudom", a vállára fog ülni a Nem Tudom Manó, és attól kezdve tenni fog arról, hogy valóban ne tudjon egyensúlyozni. A végén már ő maga figyelmeztetett rá, hogy "Ne csaljuk elő a Nem Tudom Manót". :) Egy szűk hónap alatt megtanult bicajozni, 16-os bringán, és nem is segítettem neki, sosem futottam mellette.)

Ha kudarc éri őket, tereljétek el a figyelmüket, ha balesetet szenvednek, ne fújjátok fel. ("Ugyan már, nem is látom a sebedet!" stb.) Még csak véletlenül se példálózzatok nekik olyan gyerekekkel, akik nem félnek attól, amitől ők igen, mert ez is árt az önbizalmuknak.

A legfontosabb, hogy ti is merjétek elengedni olykor a kezüket, biztassátok őket, higgyetek bennük! Ha azonban valamihez még sincs elég bátorságuk, ne veszekedjetek velük, hanem fogadjátok el a döntésüket, és csak otthon, este lefekvéskor meséljetek arról nekik, hogy milyen szuper élményeket élhettek volna át (a mese viszont ne róluk - az ő kudarcukról - szóljon, inkább egy kitalált karakterről).