Érzi még valaki azt sokszor, hogy nem jó szülő?

Néha én is pocsékul érzem magam. 2 igencsak erős személyiségű, akaratos lányom van, 2 és 4 évesek. Az egyik MÉG a dackorszakban, a másik pedig MÁR. Nem jó időszak ez nekünk most :D Vagyis hát, nekem. A kicsi miatt aludni sem tudok, mert lehetetlenség leválasztani a ciciről, éjszaka általában hajnali 1-2-től kezdve úgy alszunk, hogy az egyik mellem végig a szájában van. Ha esetleg azt hiszem, hogy már elég mélyen alszik és elvenném tőle, akkor azonnal mocorog és félálomban elkezdi magát hergelni, hogy "ciciiiii", és nem hagyja abba, hanem csak egyre hangosabb lesz és felébreszt mindenkit, szóval inkább hagyom az egészet a fenébe, és félálomban szundikálom végig az estéket. Így meg aztán gondolhatod, mennyire vagyok kipihent, türelmes, jóságos. Vannak jobb napok, nem azt mondom, de azért nem mondhatnám, hogy a toppon vagyok. Pedig alapból úgy gondolom, hogy zömében jól csinálom azért a dolgokat, amit valaki írt is fentebb, hogy önazonosan. Nem hagyom, hogy mások befolyásoljanak, megvannak a magam elképzelései, azok a dolgok, amik szerintem jók, helyesek, fontosak, és ezekhez abszolút tudom is magam tartani. A következetesség nem kihívás számomra, ha tényleg olyan dologról van szó, amit lényegesnek tartok. Nyilván ha olyasmi, ami ilyen "hááát, jobb lenne, ha neeeem...", akkor azt persze energiabefektetés betartatni, és minthogy nekem semmi energiám ilyenekre, ezért ezekkel én sem vagyok teljesen kibékülve. De meg a gyerek sokat tanul példán keresztül. Én pl sosem ragaszkodtam ahhoz, hogy köszönjenek az utcán vagy boltban bárhol, úgy voltam vele, hogy majd megtanulják, ha nagyobbak lesznek, sosem szóltam rájuk, hogy köszönj vagy valami, de mivel én mindig ilyen kis cukimuki vagyok, ezért ők is elkezdtek utánozni, néha már hangosabban vagy előbb köszönnek a játszótérre belépve, mint én :) És ez csomó dologgal így van, ami persze nem mind az én érdemem, mert csomó mindent tanulnak a közösségben is meg úgy általában a személyiségükből fakadóan is vannak dolgok, amiket könnyebben/szívesebben csinálnak, de azért alapvetően szerintem az, hogy én is kedvesen beszélek velük, hogy szeretettel fordulok feléjük, igyekszem türelmes lenni, bocsánatot kérek, ha túllépek egy határt, stb, az visszaköszön, már ilyen kicsi korban is.

Egyébként olyasmit szoktam mantrázni magamban, hogy nem kell tökéletesnek lenni. A gyereknek úgyis te vagy a világ :) Van ez az "elég jó" anya fogalom, nem tudom pontosan leírni, de valami ilyesmi az is, hogy ne törekedj a tökéletességre, senki sem az, a saját gyerekednek elég jó legyél, az a lényeg. Néha persze sajnálom a lányaimat, hogy nekik ez az "elég jó" jutott, ami én vagyok :D De azért ez viszonylag ritka.