Túl lehet azt élni, ha valakinek meghalt a kisgyereke?

Nagynéném kisfia 3 évesen halt meg, belefulladt a kerti tóba. Ennek már lassan 20 éve, túlélték, hiszen volt két másik gyerek akik miatt muszáj volt. Sosem lettek olyanok mint régen, anyáék elmondása szerint, hiszen én azelőttről nem nagyon emlékszem semmire.

Csinálják a dolgaikat, haladnak, gyereket nevelnek, de körüllengi őket az a megfoghatatlan szomorúság, akkor is ha mosolyognak. Hogy fogalmazzam meg, kicsit mintha mindig a távolba révedne a tekintetük.

Embertől függően, de igen. És sajnos ez nem feltétlenül életkortól függ.

Az ismerősi körömben van egy idős házaspár, közel 90 évesek. Három gyerekük volt. A legnagyobbat felnőttként veszítették el, belehalt az unoka születésébe. Az apa a mai napig nem lépett túl rajta rendesen, évtizedek óta depressziós, bár valamelyest javult a helyzet. Az anya is gyászolja a lányát, de megtanulta helyén kezelni.

Amúgy én sajnos sokszor látom hogy házasságuk tönkremegy, de azt is látom, hogy valahol mindenki továbblép (kivéve a fenti esetet).

Szerintem ez egy általános kérdés, amiről lehet diskurálni tapintatról való kioktatás nélkül. Mellesleg nem vagyunk egyformák, mindenkinek más a tapintat. Lehet egy "én nem élném túl" mondatot tapintatlan megjegyzésnek titulálni, mert úgy értelmezed ahogy a 2-es válaszoló. Meg lehet empátiaként értelmezni, mint aki osztozik a fájdalmadban és véletlenül sincs olyan mögötte, hogy "még te érezd magad szarul, mert túl merted élni".

Fizikailag túl lehet élni, igen. De az ember lelke örökre megtörik. Sajnos történt a baráti körben ilyen eset, illetve a férjem féltestvére is 3 évesen halt meg. Az apja nem tudta feldolgozni, idővel alkoholista lett és menthetetlen önpusztításba kezdett.

Kollégám is van, akinek a 4 hetes kisfia halt meg. A férfi 61 éves. A mai napig beszél róla, nekik a mai napig 4 gyerekük van, ha szóbakerül a család téma (a harmadik halt meg 30 éve).

Ha egy idősebb embert megkérdezel, aki a felnőtt gyerekét veszítette el, azt is nagyon megsínyli a szülő. Két nagybátyám 46 és 52 évesen halt meg rákban. A nagymamám 85 évesen hunyt el és nem volt látogatás, amikor ne emlegette volna fel a fiait, hogy "ha itt lehetnének", "ha látnák", "velük álmodott", "jó lesz újra találkozni velük", stb. Szóval mondhat akárki akármit, sosem lesz az élet olyan, mint előtte volt. Lehet élni. Joga van az embernek élni és a lehetőségekhez képest boldogan élni, de valami örökre megreccsen a szülőben.