Akinek a 2 gyerek közül az egyik többemberes/nehéz természetű gyerek, attól vállaltatok még harmadikat?

Három gyereket terveztünk. Az első többemberes lett, de 5 éves korától ezerszer könnyebb lett vele, most már csak az modnaná meg, hogy ovis koráig milyen nehéz volt vele, aki akkoriban időt töltött vele. Majdnem 4 év lett a korkülönbség köztük, ami akár 2 év is lehetett volna, de nem jött össze. Utólag egyáltalán nem bánom, nagyon kemény lett volna. A kicsivel ezerszer könnyebb volt a babakor. Ő is ébredt, de túlélhető volt, nem volt annyira durva, mint a naggyal. Őt le lehetett tenni, nagyon nyugodt baba volt, mosolygott, totyogósként is annyira aranyos volt.

Utána viszont már azt mondtuk, hogy várunk legalább 3 évet, de mire 2 éves lett, beindult nála is a dackorszak. Ha egyedül lett volna, valószínűleg sokkal könnyebben ment volna ez az időszak, de így egy konstans visításra emlékszem az elmúlt 1,5 évből, néhány cuki pillanattal megszakítva.

Mi úgy döntöttünk, hogy nem vállalunk többet. Most kezd jobb lenni, most 3,5 a kicsi. Minket alapvetően nagyon tütrelmes embernek gondolnak. Én is ezt gondoltam magunkról, de rengeteg önismereti munkámba került, hogy ne ordítsak napi szinten többször, és kezelni tudjam a saját indulataimat. Jó, mondjuk mi bár sajátot mindig akartunk, de sosem voltunk oda más gyerekeiért korábban. Tesóm pl. nagyon szereti a gyerekeket, mégsem akart sajátot, szóval nem tudom, min múlik.

Gondolkoztam ezen, hogyha több segítségünk lenne, akkor vállalnánk-e. Ha a tesóm beköltözne hozzánk, akkor igen, mert akkor kvázi családon belül lenne a bentlakásos segítség, de csak azért, hogy egy idegen nevelje, mert mi nem bírunk már ennyi gyerekkel a férjemmel, az elrettent. Mentálisan is le vagyunk szívva, mindketten dolgozunk. Férjem minden este tanul a nagyobbikkal, aki nagyon jól teljesít a suliban, csak pluszban ki van adva, hogy otthon gyakorolják az olvasást. Szóval ráadásul ő még a leckét legtöbbször haza sem hozza, és ha mégis, gyorsan megcsinálja, alig kell segíteni neki.

Egyik barátnőméknél 4 gyerek van. Az anyuka az egyik mellett még le is doktorált, szóval azt sem lehet mondani, hogy ne lettek volna ambíciói, de a gyerekekben akkora boldogságot talált, hogy inkább nem dolgozik, velük van otthon, a férje a fő kereső. Szóval persze, lehet mindenfélét. A családja is olyan, hogyha bármi lenne, tudnának nekik segíteni.

Amúgy ez nálunk is így lenne, szóval ilyen szempontból bevállalhatnánk egy harmadikat. Nálunk tényleg a mentális (meg sokszor fizikai) fáradtság az oka, hogy nem tesszük. Sokáig agonizáltam rajta, hogy később majd meg fogom bánni esetlegesen, és miért nem vállaljuk be, majd túlleszünk ezen a nehéz első pár év-részén, aztán örülni fogunk, hogy van. De a férjemen látom, hogy ígyis a határán van, és egyébként be kell látnom, hogy én is.

Mi amikor a 2. Babàt vàllaltuk, akkor nem tudtuk, hogy az első többemberes.

Kicsi volt még.

Persze éreztük, hogy nagggggggyon nehéz, de azt gondoltam ez így normális,’mi vagyunk csak nyafik.

Aztán a kicsi fél-1 èves koràban lett egyértelmű, hogy ez nem átlagos..

Akkor mentünk fejlesztésre.

Sokat javult a helyzet.

Majd az ovival szinte rendeződött.

Viszont a 3. Gyereken nagyon sokat vaciláltunk emiatt.

Vègül 4,5 èv utàn belevágtunk..

Ikreink lesznek.

Nem szeret, vagy nagyon szeret minket a karma😆😆

Sokáig agonizáltam rajta, hogy később majd meg fogom bánni esetlegesen, és miért nem vállaljuk be, majd túlleszünk ezen a nehéz első pár év-részén, aztán örülni fogunk, hogy van.

Nekem az első volt többemberes, a második nyugis és nem lett harmadik. Amikor a nagy kamasz lett, évekig áldottam az eszünket, hogy nem lett harmadik, brutál, embert próbáló kamaszkor váltotta az egyébként teljesen jól kezelhető, normális gyerekkort (babakor után)

Mentálisan annyira leszívott a kamasz, hogy biztosan nem lett volna energiám egy harmadikra. A kicsi eszik alszik nyugis baba volt, már ő is kamasz, sokkal egyszerűbb eset most is

Köszi, hogy leírtad ezt, 18-as, ez megnyugtat azért.

15