Jól kezeltem szerintetek az elhunyt kisállatos helyzetet?

Nem szülő vagyok, hanem nagytestvér (18). Öcsém (7) hörcsöge tegnap váratlanul elpusztult. Ő volt az első tényleg saját kisállata és sokáig könyörgött érte. Gondozta, etette, segítséggel takarította, próbált trükköket tanítani neki. Nagyon szerette. Ő nem volt itthon, mikor megtaláltuk, ezért eltettük a testét egy dobozba.

Mikor ma hazajött nagyszülőktől, csak én voltam itthon. Leültettem és elmagyaráztam neki, hogy minden élőlénynek más hosszúságú idő jut a földön, a hörcsögöknek sajnos nem sok és tegnap sajnos el kellett mennie közülünk. Először szerintem azt hitte, viccelek, poénkodott, nem vette komolyan, aztán mikor mégegyszer leszögeztem, hogy meghalt, elkomorodott. Együtt elástuk a kertben (ő választhatta ki a helyet) és készítettünk pici sírt. Mikor végeztünk, megkérdeztem, akar-e mondani valami búcsút vagy imádkozni, de nem. Ekkor mondtam, hogy most már az előző családi kutyusunkkal van (ő két éve halt meg) és majd vigyázni fog rá. Ekkor eltört a mécses, vigasztalhatatlanul sírni kezdett, percekig ölelkezve álltunk. Mikor kicsit megnyugodott bementünk és az ő választása alapján rajzoltunk meg tv-t néztünk, ekkor vidult fel. Megkérdeztem, akar-e a halálról beszélni vagy ilyesmi, de nem. Mikor anyám hazaért ő is beszélt vele és elmondta, amikor úgy érzi készen áll, hozhatunk egy új kisállatot.

Szerintetek jól kezeltem? A kutyás elszólás után olyan bűntudatom volt, hisz akkor kezdett el sírni. Ez az első olyan vesztesége, ami egy valóban közeli élőlénnyel történt (a kutyához ő nem kötődött annyira, félt tőle) és nem akarom, hogy miattam traumatikus legyen vagy rossz képe legyen a halálról. A továbbiakban mit tudnék csinálni, hogy segítsem? Érdemes erőltetni, hogy beszéljünk róla vagy csak ha ő akar?