Akinek van 4-5 éves gyereke azoknak szólna a kérdésem. A ti gyerekeitek ott marad másnál? Többi lent.

Én ennyi idősen még a nagyszüleimnél sem voltam hajlandó egyedül megmaradni, ottalvásra még sokkal később sem. Szégyen nem szégyen, én még 15-16 évesen is tiszta ideg voltam, ha több napos szülők nélküli út előtt álltam, ha valahogy megoldható volt, inkább kibújtam az ilyesmi alól.

Ma egyedül élek külföldön, és nincs az a pénz, amiért ezen változtatnék. Évente egyszer meglátogatom az otthoniakat, ennyi bőven elég.

Szóval ez személyiségfüggő, ne erőltesd. Nálam az erőltetéssel annyit értek el, hogy meggyőződésem lett, hogy kolonc vagyok, nem szeretnek igazán, és meg akarnak tőlem szabadulni, következésképp még jobban csüngtem a szüleimen.

Egyik pszichológia tanárom végzett kutatást óvodákban. Viszonylag nagy számú kutatást. Az volt az egyik kérdés, amire keresték a választ, hogy vajon a különféle életkorú ovisok mit szeretnek legjobban az óvodában, a gyerekek saját elmondása szerint.

A válasz egyöntetű volt, kb 90%-ban a 3-5 év közöttieknél, de az 5-6 évesek zöme is ugyanazt válaszolta, ami a következő volt:

"-Azt, amikor anya/apa értem jön!"

Azt gondolom, ez önmagáért beszél.

Kiváló szakemberek voltak a legtöbb vizsgát oviban, ezt hozzáteszem, erre külön ügyeltek a kutató pszichológusok, és a gyerekek többsége szerette a óvónénijét, a dadusokat is általában, a játékokat ott, és az óvodát mint helyszínt is. És mégis...

Elnézést, hogy kicsit más szemszög, de én hasonlóan voltam. Nagyon visszahúzódó és félénk, introvertált gyerek voltam. Ilyen is maradtam felnőtt koromra. A lényeg, hogy nekem az nyújtotta a biztonság érzetet, ha anyukám vagy apukám velem volt idegen helyeken vagy idegen emberek társaságában. Rokonoknál is úgy szerettem lenni, ha valamelyik szülőm ott volt szintén, mert egyszerűen nem éreztem magam komfortosan.

Egyedül én is nagymamámmal (csak anyai ágról való nagymamámat ismerhettem sajnos) tudtam akár kettesben is lenni. Nagyon szeretett és én is nagyon szerettem őt. Nem volt unszimpátia, nem kellett semmitől sem tartanom.

Amikor elmentem párszor táborozni, mindig sírtam, hogy egyedül kellett lennem. Vadidegen emberekkel voltam kvázi "összezárva" és nem éreztem magam jól.

Szóval, igen, teljesen normális, hogy így viselkedik a kislányod. Ne aggódj miatta :)