Normális vagyok? Néha körbenézek a kisfiamon, a férjemen, az egész életemen és olyan valószínűtlen hogy az enyém. Mintha minden idegen lenne. Más is érez ilyet?

Nem ilyet nem...

de pár napon belül "ünnepeljük" a megismerkedésünk 4. évfordulóját a férjemmel és igy évente egyszer-kétszer - évforduló meg szilveszterkor- belegondolva hogy húúúúúúú emlékszel tavaly ilyenkor nyussz (--a lányunk--)még milyen kicsi volt meg tavalyelött amikor még csak terveztük ..

ilyenek vannak de hogy hihetetlen lenne hogy ők a családom olyan nem...

Igen:)

Nekem ez pozitív érzés. Néha félek, hogy egy reggel megint 22éves fősulisként ébredek, egy félig kész beadandóval.

Itt a párom, a kisfiam, és már a terhesség is olyan valószínűtlennek tűnik, hogy ÉN babát vártam... és most itt van velünk!Mérhetetlenül boldog vagyok, hogy mindez megadatott nekem. Tudom, ez baromi nyálas, de nem cserélném el az életem semmi pénzért.

Igen, sokszor elfog egy hülye érzés, mintha leragadtam volna a huszas éveim elején. Amikor főiskolás voltam, bulizni jártunk, barátom volt....és tervezgettem, hogy maaajd lesz férjem, lesz egy fiam és egy lányom...

És néha azt érzem, hogy az a valóság, és amiben most élek, az a jövő. Ez így hülyén hangzik, próbálom jobban megfogalmazni.

Szóval, ha mondjuk fősulis, gimis ismerősöket nézegetek az iwiwen, teljesen ledöbbenek, hogy jéééé,az nem lehet, hogy ez a srác, lány így néz ki, és kik azok a gyerekek, hisz csak 1-2 év telt el.....aztán persze egy másodperc alatt tudatosul, hogy fenét, hisz diplomaosztó óta 15 év telt el!!!! Hihetetlen!

Meg óvónő vagyok, és azok a gyerekek, akikkel kezdtem a pályám, ma már szinte felnőttek, de az emlékeimben ugyanolyan kisgyerekek, mint 10-15 éve. Az a hülyeség, hogy szerintem, ha besétálna az ajtón mondjuk Sz. Pistike 6 évesen (most 16), meg sem lepdnék.

Szóval néha, mintha ottmaradtam volna. És olyankor fura belegondolni, hogy de hisz eltelt egy jó pár év, férjhez mentem, kismama voltam (ÉÉÉÉNNN???), szültem (ÉÉÉNNN??? Azt hittem, abba minimum belehalok majd), van két csodás gyerekem, egy fiam és egy lányom....és basszus, tulajdonképpen azt az életet élem, amire álmodozások közben vágytam.

Ebbe nagyon jó belegondolni, amikor valami hülyeség miatt padlón vagyok, ez helyre szokott tenni!

Ez nekem is ismeros:D

2eves lesz a kis fiam,es sokszor csak nezem,es ugy erzem mintha csak most tudatosulna bennem,hogy en szultem,es az enyem:)

De vegul megsem sikerul megertenem,mert kesobb ujra jon ez a nezos erzes:)

A ferjemmel is hasonloan vagyok,fura ,hogy gyerek van es mar nem csak egyutt jarunk.

Mintha kiesett volna par ev:D

Orulok,hogy ez a tema itt elojott,mert picit feltem,hogy hulye vagyok vagy ilyesmi:)

De jó,hogy kérdezed!:)

Néha nekem is vannak pillanatok,amikor nézem csak nézem apát és fiát és megdöbbent,hogy az egész az enyém,persze pozitívan.

Olyan mintha nem is én lennék,azt hittem csak én vagyok így ezzel.:)

25 éves koromra,már átéltem egy csodás esküvőt,egy terhességet,amit imádtam és egy szülést,amit kevésbé,de rengeteget tanultam belőle és a lényeg,hogy baba és mama egészségesek maradtak!

Büszke vagyok a nagy fiamra,aki már több mint 2 éves,a férjemre,hogy 4 év után is szerelemmel szeretjük egymást és alig várom,hogy tovább bővüljön a kis családunk!:)

Kicsit sok és nyálas tudom,de szentimentális teremtés vagyok.:)