Mièrt van az, hogy a mai gyerekek neveletlenek es nem tudnak rajuk hatni a szulok?

Igyekszem nem ítélkezni, mert az én fiam még kicsi. Így az ő nevelése még nem ért el ezekre a szintekre, mint amik a példákban szerepelnek. Így csak azt tudom leírni amit gondolok (de az első pár hónapról is gondoltam sok mindent, ami aztán ment a kukába), vagyis csak tapogatózom a témát illetően.

Én is valahogy úgy látom hogy félnek betartatni a szabályokat, félnek határokat szabni. Mindenki a gyereke legjobb barátja akar lenni, holott egy szülőnek nem ez a funkciója. Szuper dolog ha sikerül egyfajta baráti bizalmat elnyerni, de nem vagyunk barátok. Az anyja vagyok, felelősséggel tartozom mind a viselkedéséért, mind a jövőjét illetően. Vagyis nem lehetünk teljesen baráti viszonyban. Sokan félnek attól ha a gyerek sír, főleg ha mindezt nyilvánosan teszi. Amúgy meg is értem mert sokan ilyenkor úgy néznek az anyára mint egy véresrongyra. Tök apróság de pár hónapja történt hogy az akkor kb 7 hónapos fiam sírni kezdett a babakocsiban séta közben. Én tudtam mi baja, csupán annyi, hogy túlnyújtottam a sétát és már megunta hogy ott kell ücsörögnie. Nem voltam hajlandó kivenni a babakocsiból, mert nehéz volt ő is, meg a babakocsit is nehéz egy kézzel tolni (nem épp a legjobbat választottam, ez tény). Persze szaporáztam a lépteim és beszéddel próbáltam nyugtatni míg hazaérünk, de olyan pillantásokat kaptam az utcán mintha minimum megvertem volna.. Ezek után el sem tudom képzelni milyen ítélkezésben lehet része annak az anyának aki a dackorszakban lévő gyerekét próbálja épp nyilvánosan nevelni.

Nem egyszerű, mert az anyaság az amihez mindenki ért, csak az nem akinek gyereke van.

Ennekellenére én sem értek egyet a sok pozitív nevelés szemlélettel. De teljesen elvetni sem szabad. Ugyanis abban van igazság, hogy mondjuk egy 2-3 éves még nem nagyon tudja hogy kell levezetni a dühét, az agresszió pedig ösztönös. Meg kell neki tanítani hogy hogy adhatja el anélkül hogy önmagát vagy bárki mást bántana közben.

Jelenleg akkor is szaranya az ember lánya ha nevelni próbál, meg akkor is ha nem.

Hány olyan kérdés is volt már itt mikor vadidegenek szóltak be az anyának mert mondjuk az utcán osztotta ki a gyereket (mert persze az arra járónak fogalma sincs az előzményekről)...

Ha dühroham alatt a dackorszakot érted, akkor ott az együttérző jelenlét az nevelési stratégia. Nyilván a szülő ütését nem kell hagyni.

A nemnevelés egy más téma, inkább ez a baj szerintem, meg amit fentebb írtak, a média eszközök túl korai használata. Meg hogy a szülőknek nincs idejük, kedvük, fantáziàjuk foglalkozni a gyerekkel.

Én is pozitív nevelés párti vagyok, de nem gondolom magam engedèkenynek. A büntetés butaság, nem jó semmire, csak fèlelemkeltésre. Rossz sémákat alakít ki, miközben ok-okozati összefüggést nem tanul a gyerek. A hibák helyrehozását kell tanítani helyette.

Nàlunk otthon sem volt büntetés, azt sem tudtam, mi az. Viszont programok, olvasás, beszèlgetés, magyarázás volt. Sosem volt velem gond, jól tanultam, jó volt a magatartásom is.

Szerintem ne mosd össze a dolgokat és általánosíts, mert ilyen sablonos ítéletek lesznek belőle.

Pl ha labdával véletlenúl berúgja a szomszéd néni ablakát, nincs értelme eltiltani a tévétől (hacsak nem feltételezel kapcsolatot a 2 között), hanem vmi kompenzációra kell utasítani pl átmegyünk bocsánatot kérni, segítünk felsöpörni, belead a zsebpènzből az új üvegbe.

És így is kell tálalni, hogy ez nem büntetés hanem ez a teendő ha az ember véletlenül kárt okoz vkinek (ami nem ritka).

3 éves lesz a fiam januárban.

Nemrég kezdődött nála, hogy azt csinálna amit akar, nem hallja amit mondunk neki,csak amit akár azt hallja meg.

Ez persze életkori sajátosság is,tudom.

Pont egy hete szakadt el a cérna nálam, amikor elmentünk vásárolni .

Az utcán ossze-vissza rohangált,nem áll meg,ha szólok neki stb.

Szóval mi voltunk az a család,akiken én is megbotrankozok.

Katasztrófa volt.

A következő történt:

Nagyon kiborultam. Beültünk a kocsiba és nagyon kiabaltam vele.

Alapvetően nem vagyok kiabalos , nem vagyok a fenekére csapos szülő, de egyszerűen ez történt és kész.

Meglepődött. Majd kénytelen voltam a büntetés intezmenyehez nyúlni,mert nem láttam más megoldást.

Ment a szekrény tetejére az egyik kedvenc játéka.

Mivel eddigre már lenyugodtam,szépen elmagyaraztam neki,hogy ez így lesz legközelebb is.

Ha nem hallgat rám, büntetés lesz.

Másnap már megkerdezte,hogy hol álljon meg az utcan. És meg is áll.

Ma szinten elmentünk csavarogni és mondtam neki,amikor odaertunk,hogyha hisztizik,vagy nem fogad szót, ott fogok hagyni mindent,beülünk a kocsiba és hazamegyünk.

Megértette. Nem volt hiszti.

Nem biztos,hogy ez a jó megoldás, viszont úgy gondolom,hogy valahol meg kell szabnia a szülőnek azt a határt, amit egyszerűen nem léphet at és kész.

Arról nem beszélve,hogy nem egy törpe diktatorral szeretnék együtt élni,hanem a gyerekemmel.

Valahogy egy szülőnek meg kell ertetnie a gyerekkel,hogy az irányítás a szülő kezében van alapvetően.

Ez nem azt jelenti,hogy Spárta van nálunk és vigyázba kell állnia.

Neki is van döntési joga ez természetes ,korához képest legalábbis.

A majom szeretet nem használ neki szerintem és más gyereknek sem.

Ettől még megkap mindent.

De ha elmegyünk a játékok mellett egy boltban ,akkor 1 dolgot viszunk haza és nincs hiszti a többiert.

Tud választani és van választása de én mondom meg,hogy mi az amiből választhat.

Szerintem rengeteg ellentmondó információt próbálnak belesulykolni az anyákba, én rendszerint frusztrált leszek és csak szörnyű anyának érzem magam, ha próbálok valaminek utánaolvasni.

Az én gyerekeim mindenki szerint rendkívül jól neveltek. Az ovis fogadóórán is azt kapom, hogy a legjobb nevelt gyerekek a csoportban. Ahaa.... ez szép és jó, de én minden nap kiborulok, nem bírok velük, kicsúszik a kontroll a kezemből. Sírok, kiabálok, bűntudatom van, újra próbálom, mostantól jó lesz, ordításmentes gyereknevelés, pozitív gyereknevelés, ne büntess, ne tilts, szüksége van a határokra, nem a barátja vagy, beszélj meg vele mindent, legyél következetes, nem baj, ha nem vagy mindig következetes, kérj bocsánatot, te is hibázhatsz, ne büntess, ne jutalmazz, a mai gyerekek neveletlenek, liberális nevelés az oka, Jo Frost módszere kegyetlen, Jo Frost módszere megmentette a családom, ne szóljon rá senki a gyerekemre, hogy képzeli, régen közösségi nevelés volt, azért volt könnyű.... szerintetek ép elméjű lehet így maradni?

3 gyerekem van, még kicsik, (1,3,5). Nem vettünk fel csokot, nem is fogunk. Nem vettünk fel autótámogatást, nem is fogunk. A diákhitelt kifizettettem, nem vagyok szent. Mégis tudom, hogyan néznek az emberek. Minden vágyam a nagy család volt kiskorom óta. Nem tudtam, hogy ennyire nehéz lesz. Bevallom, a mai tudatommal, lehet, hogy nem vállalom be, de lehet, hogy csak az én hibám. Gyengekezű vagyok. Megfelelési kényszerem van. Elfáradtam. Nem aludtam 5 és fél éve. Nincs segítségem. Semmi. Soha nem vigyázott még senki a gyerekeimre. Minden ügyet velük együtt intézek. A 2 nagyobb ebéd után jön haza az oviból. Ha éppen nem betegek. Tudom:

Minek kellett az ilyennek gyerek?

Mert vágytam rá, mert azt hittem megbirkózom a feladattal, mert nem tudtam, hogy a barátok, testvérek, szülők nem lesznek mellettem (lelkileg, nem a gyereket abajgatni). Mert kettő után is úgy éreztem, hogy menni fog, ez csak egy nehezebb időszak. Mert ezt látom az élet egyetlen értelmének. Mert olyan hányattatott gyerekkorom volt, hogy én mindent meg akartam adni a gyerekeimnek (lelkileg).

Nem sorolom tovább. Kisgyerek kis gond... csak azt akartam érzékeltetni, hogy mennyire más bentről nézve. Most én tényleg mélyponton vagyok és sokszor felkelni sincs kedvem, csinálom, mert az én felelősségem, mert szeretném jól csinálni, mert szeretem a gyerekeimet. De amikor szidják a szülőket, hogy a mai gyerekek milyen rosszak, sokszor sírva tudnék fakadni, mert bántásnak érzem, hogy segítség helyett csak a leszólás van. Ugyanakkor azt is tudom, hogy én is úgy gondoltam, hogy majd én jól fogom csinálni, az én gyerekem nem lesz ilyen, én nem fogok így reagálni stb... nehéz ügy.

Lehet, hogy menne, csak egy kis pihenés kéne. Amikor anyukám felköszöntött szülinapomon, kérdezte, hogy mit csinálunk, mondtam, hogy semmit, a játszón vagyunk. Majd elkezdtem bőgni. Kérdezte, hogy baj van vagy ezek örömkönnyek? Mondtam, hogy semmi baj, csak nagyon-nagyon-nagyon fáradt vagyok...

Elnézést a sok off-ért.

Annyit akartam kihozni belőle, hogy szerintem nem csak a szülők hibája. Kicsit a rendszeré, kicsit a szülők szüleié, kicsit azoké, akik nem segítenek, kicsit azoké, akik segíteni akarnak.

Kedves utolsó. Sajnálom, hogy ilyen fárasztó, és el vagy keseredve. Anyukád nem ajánlotta fel a segítségét? Még ha messze is lakik, az nem mentség. Anyukám 1300 km-t utazik hozzám, hogy nagyanyáskodhasson kicsit.

A másik, hogy félre kellene tenni annyi pénzt amiből felvehetnétek egy bébiszittert pár órára bizonyos időnként.

Apuka hol van? Azért nehéz a gyereknevelés, mert nem kérsz segítséget. Sajnállak, de látom azt is mit csinálsz "rosszul" és most nem elítéllek, nem hiányzik az neked.

Beszélj a pároddal, hogy szeretnéd kialudni, kipihenni magad rendesen, és szomorú és fáradt vagy. Gyűjtsetek egy kis pénzt, kérjetek segítséget anyukádtól, apukádtól, tényleg csak egy éjszaka lenne szombat reggel eljönnének, vasárnap délután meg már otthon is lennétek. Kis wellness, romantika, alvás. Tudom a kicsi miatt nehéz, de neked hatalmas megkönnyebbülés lenne, és a boldog anya boldoggá teszi a gyerekeit is.