Szülők! Szerintetek ebben a helyzetben hogy lehet segíteni a gyereknek?

Es mégis mit mondanál az oszt.társainak? "Sziasztok lányok, xy anyja vagyok, kérlek barátkozzatok már vele".

Ezt a lányodnak kell megoldani, ezért "kényszerítsd bele" olyan helyzetekbe, hogy kommunikálnia kelljen. Pl mindig ő rendeljen kaját az étterembe stb...

Amiket adtál tanácsok azok nagyon jók voltak, de ezt nem neked kell megoldani.

Ui. Több ilyen szülő kéne, mint te.

ELöször is nem engedtem volna neki meg, hogy ne menjen el osztálykirándulásra. Ezzel esélyt sem ad senkinek sem. Nem tudom elképzelni, hogy az osztályban senki de senkivel sem képes két szót megejeteni. A baj, hogy az önbizalma a béka feneke alatt van, és ez nem most lett, hanem régebben is így volt.

Kérdés, hogy régebben sem jött senki játszani hozzátok? Mert ezek a játékos délutánokból lesz a lógjunk együtt egy délutánt tiniként.

Beszéljétek át, hogy ki az akivel az iskolában vagy iskolán kívül néha beszélget, és ezt hívjátok el moziba. Aztán 2 hét múlva menjenek el egy múzeumba... Ès ha így nem alakul ki baratság akkor ennyi volt. De többet nem tudsz tenni már.

Igen, én is azt mondanám, hogy csak úgy lehetnek az embernek barátai, hogyha esélyt ad, hogy lehessenek. Az úgy nem megy, hogy szomorkodok, hogy nem tudok összebarátkozni az osztálytársaimmal, de közben meg nem megyek el az osztálykirándulásra. Ezzel csak a szakadékot mélyíti.

Nekem is volt ilyen problémám az osztályommal, és ráadásul nem is voltam valami szociális, de pont 11. osztály nyarán összeszedtem magam, és elmentem egy nyári fesztiválra egy másikosztály-beli csapattal, akikhez egyszerűen csak úgy "odacsapódtam", mert hallottam, hogy mennek, és megkérdeztem, hogy mehetek-e velük. Ott jól összebarátkoztunk, és többekkel azóta is tartom a kapcsolatot (35N). Nem mondom, hogy egyszerű volt, én is féltem a kudarctól, és nem is volt azonnali sikertörténet.

Azt kell, hogy megértse a lányod, hogy nem várhatja, hogy varázsütésre barátai lesznek. Nincs ilyen, hogy "szeretnék én is barátnőkkel elmenni nyaralni", amikor még azért sem tesz az ember semmit, hogy barátnői legyenek. Van, akinek ez nehezebben megy, nekem is nagyon nehezen ment, de muszáj összeszorítani a fogát és bevállalni egy-két ilyen kockázatosabb helyzetet, mert különben csak otthon fog elsavanyodni.

Sok oka lehet. Én ugyanilyen voltam, nálam az volt az ok (mint utólag kiderült), hogy enyhe aspergeres vagyok... az a fajta, aki nem elég furcsa ahhoz, hogy mások észrevegyék a problémát (senki nem hinné el rólam, hogy enyhe autista vagyok, nem is hangoztatom, de nekem a diagnózis rengeteg mindenre megadta a választ az életemmel kapcsolatban).

Persze nem azt mondom, hogy a lányod is aspergeres, csak mondom hogy sok oka lehet, olyan is, amire elsőre nem is gondolnál. Én egyszerűen nem mertem kezdeményezni. Féltem a visszautasítástól. Attól, hogy ha közeledek valakihez, nyitok felé (pl. elhívom valami programra, megkérdezem eljön-e hozzánk stb.), akkor nemmel válaszol és ez mennyire kínos lenne... ezért inkább nem is próbálkoztam. Azt vártam, hogy ők közeledjenek felém. Amit néha meg is tettek, de akkor sem tudtam nagyon elmélyíteni ezeket a kapcsolatokat, mert nem igazán tudtam, hogy működik egy "normális" barátság. Az aspergeresek általában vagy túl közvetlenek, túl sok infót osztanak meg másokkal túlzott részletességgel, vagy túl keveset... én az utóbbi vagyok. Ha valakire barátként tekintettem, akkor sem meséltem el neki egy csomó személyes dolgomat (szintén a félelem miatt, hogy mit fog szólni, jajdekínos...). Inkább én voltam az, aki jól tudott hallgatni, nekem elsírhatták a bajaikat, tanácsokat adtam, ezért kedveltek. De én magam nem nagyon engedtem be őket az életembe (pl. alig hívtam el valakit hozzánk, mert féltem mit szólnak a szobámhoz meg a könyveimhez, meg ilyen hülyeségek), ezért el sem mélyülhettek igazán ezek a "barátságok".

Szóval én voltam a lány, akit nagyjából mindenki kedvelt, soha nem volt konfliktusom (kifejezetten kerültem a vitákat), de nem voltak igazi barátaim sem. Én is kimaradtam sok közös programból, nyaralásból. Pedig vágytam ezekre, de egyszerűen nem tudtam, hogy kell barátságot kötni és fenntartani, vagy nem mertem kezdeményezni, hiába volt valaki nagyon szimpatikus.

Viszont mikor kiderült hogy mi okozza, hogy az Asperger miatt voltam szociálisan hátrányban, az sokat segített, megértettem hogy nem valami hülye béna vagyok, akit senki nem kedvel, csak másképp kell hozzáállnom a dolgokhoz. Tisztábban láttam a hiányosságaimat és tudtam dolgozni rajtuk. Elmentem pszichológushoz is.

Most sem én vagyok semmilyen társaságnak a középpontja, de sokat javult a helyzet. Már felnőtt vagyok, a munkahelyemre simán beilleszkedtem, barátokat (igazi barátokat) szereztem, még ha keveset is.

Azt akarom mondani ezzel, hogy szerintem a lányodnál is érdemes lenne utánajárni, mi okozhatja ezt. Akár egy pszichológussal. Biztosan van valamilyen gátlása, esetleg enyhe szociális fóbiája. Ha megvan a probléma és ezen tud dolgozni, nagy javulás érhető el.