Mit kéne kezdenem a kamasz srácommal?

Az apja vagyok, csak nagyon nehéz vele, és erről beszéltünk már a párommal. Egyszerűen nem képes még minimális füllentésre sem. Ami persze nevelési szempontból nagyon jó. De mikor vendég van, és megjegyezzük, milyen jó a haja, ő minden szívbaj nélkül "Azt gondolom, nem áll neked jól."

Amikor jónak gondolja, kedvesen megdicséri.

Kiskora óta ilyen. Akik régebbóta a család barátai, már megszokták, hogy teljesen őszinte. De ha róla van szó, akkor is. Olyan szinten bírja a kritikát, hogy ilyen serdülő nincs a világon. "Igazad van, változtatok, bocsánat, ha kellemetlenséget okoztam." vagy "Én nem érzem rossz dolognak, fogadd el."

Olyan érzelemmentesnek tűnik a beszéde, mert elképesztően nyers, viszont nagyon bújós, a barátjával (meleg) különösen. Igen, az apja vagyok, és nem zavar. Az a srác boldoggá teszi a fiamat, hálás vagyok neki ezért. Nem a neme a lényeg.

A melegsége is úgy derült ki, hogy nyugodtan tévéztünk, erre bejön a nappaliba, és minden zavartság és gátlás nélkül: "Anya, apa, meleg vagyok. Ha van kérdés, nyugodtan."

Olyan tartás van ebben a gyerekben, hogy néha még én is elszégyellem magam. Nemrég volt egy komolyabb betegsége, és hosszú ideig kórházban volt, a szívbajt ránkhozta, de meggyógyult. Azt is méltósággal viselte. Nem navalygott abszolút. Háromszor műtötték, azok előtt is nyíltan kimondta, hogy nagyon fél, de nem gyógyulhat meg, ha nem tesz meg mindent.

Elképesztően büszke vagyok rá ezért, csak arra kellene megtanítanom valahogy, hogy kicsit vegye jobban figyelembe mások lelki terhelhetőségét.

Felmerült, hogy mi nem mutattuk ezt. Mert sajnos a párommal régebben elég kemény megjegyzéseket fűztünk egymáshoz, mert mindig csak nyeltünk, aztán kitört. Azóta pontosan a gyerekeink miatt (kettő van) ez megváltozott. Őszintén és tapintatosan jelzünk minden jót és rosszat, nagyon sokat símogatjuk, öleljük, pusziljuk egymást, szóval megoldottuk, csak az akkori hibánkat valahogy helyre kellene hoznunk.

Ehhez kérnék tanácsokat.