Vannak akiknek még ilyenek a szülei?

Szia! Nekem is ilyen volt az anyukám, iszonyú patália volt minden négyesért, sőt, még 1 pofonra is emlékszem.. Beszélhettem én bármit, h enyém lett még így is az egyik legjobb..

Két babám van már azóta, és tuti nem fogom követni a példáját, soha nem fogok veszekedni velük jegyek miatt. De azt azért megjegyezném, hogy felnőtt fejjel már értem hogy csak jót akart nekem, ösztönözni akart arra hogy tanuljak jobban, mert csak akkor lesz belőlem valaki. Csak hát ugye nem a legjobb módszert választotta az ösztönzésre..

Szia! Tudom, hogy nem nekem tetted fel a kérdést, de remélem, nem bánod, ha másik oldalról, szülőként írok.

Előrebocsátom, hogy én sokáig amolyan megfelelési kényszeres kislány voltam, nem szidtak a szüleim, az elimerésükért (és a tanárok dicséretéért) küzdöttem folyton, és általánosban kitűnő tanuló is voltam. Bekerültem egy „elit” gimibe, ahol elsőben szintén bőszen tepertem, így tartottam a kitűnőséghez magam, viszont 2. előtt „bekattantam”, és elkezdtem minden mással is foglalkozni (haverok, buli, fiúk), így a továbbiakban már nem voltam kitűnő, azt hiszem, fizikából megesett az is tán, hogy hármas voltam év végén (borzalmas fizikatanárunk volt egyébként :)).

Mióta gyerekem van, többféle érzés vegyül bennem az osztályzatokkal kapcsolatban. Egyrészt szeretném (ahogy szerintem a legtöbb szülő), hogy a gyerekem „vigye valamire”, hogy jól boldoguljon az életben. Másrészt viszont nem szeretném, ha olyan görcsök kerülnének belé, mint amilyenek bennem voltak.

Még alsós a gyerekem, és négyes-ötös tanuló eddig úgy, hogy utál pl. leckét írni, komoly hisztiket tud lecsapni otthon, nem könnyű a helyzetem szülőként. Azt gondolom, hogy az egész napos iskolai „dolgozás” után járna neki a szabadság, játsszon csak a kertben, olvasson, csináljon, amit akar. Másrészt szeretném, ha szeretne tanulni (egyébként azt, ami érdekli úgy szívja fel az agya, hogy öröm látni), illetve hallom a szülőtársaktól, hogy „Bécike” a mintagyerek, aki az iskolában hazaügetve már ül is le, hogy tanuljon másnapra, folyon kilóg a padból, úgy jelentkezik, a tanító nénik kedvence, csak jót mondanak róla… és ez elég frusztráló, hiába tudom, hogy remek kis fickó az én gyerekem, és hiába sejtem, hogy „Bécike” sem ekkora király valójában (mert az élet egyik nagy tapasztalata, hogy mindenkinek megvan a maga problémája), akkor is néha önkéntelenül azt gondolom, bárcsak olyan lenne az én csemetém is, mint „Bécike”.

Parázom attól, hogy nem fogják felvenni jó suliba majd, ha nem jók a jegyei. A tanítónők már többször mondták, hogy nyugodjanak meg szépen a szülők, a négyes is jó jegy (ahogy te is írod), nem kell mindenkinek ötösnek lennie. Mert látják, hogy vannak szülők, akik magukba roskadnak, ha a gyerek nem kitűnő.

Miért? Erről az oldalról nézve több indok lehet:

– jó iskolát szerenének a gyereknek később, és látják, manapság mennyire szétvált a színvonal, rettegnek, hogy nem veszik majd fel a gyereket, és „elkallódik”,

– a saját elfuserált életüket szeretnék helyrehozatni a gyerekkel,

– sznobok, és nem jöttek rá felnőtt korukra sem, hogy tulajdonképpen semmit nem jelent a későbbi boldogság szempontjából, hogy hány négyese (ad absurdum hármasa) volt a gyereknek,

– azt gondolják, a gyereknek a dolga csupán az iskolai tanulás, és ha azt nem 100%-osan teljesíti, akkor lébecol (miközben ők a szívüket-lelküket kiteszik érte, úgy güriznek),

– saját kudarcuknak élik meg, ha a gyerek nem kitűnő, az osztályzatokban mérik a nevelésük eredményét…

Sokféle variáció lehet még persze, de szerintem ilyesmik a leggyakoribb indokok.

Pedig valójában az az igazság, hogy senki sem lehet ugyanannyira jó mindenben. Persze lehet, hogy valaki folyton kitűnő, azonban ennek valójában semmi értelme, mert azt kéne megtalálni a gyerekeknek (és nekünk szülőknek a gyerekeinkben), hogy ő miben jó, és ebben bátorítani, ebben segíteni.

Hogy boldog legyen. Mert lehet valaki totál boldogtalan hiába summa cum lauda végez, és lehet boldog akkor is, ha szakmunkás, de szereti a szakmáját, és becsülettel végzi.

Bocs, hogy hosszúra nyújtottam, a lényeg, hogy azt gondolom, a szüleid bizonyára neked akarnak jót, mert az tény, hogy jó osztályzatokkal esélyesebb, hogy később nagyobb választási lehetőséged lesz, merre menj tovább.

Az már inkább az oktatási rendszer (vagy a társadalom) hibája, hogy „kilóra mérnek” minden gyereket egyforma mércével. Annak ellenére, hogy nyílt titok, hogy annak, amiből most ötös vagy, a háromnegyedét elfelejted, mire felnősz. Mert csak az marad meg igazán, amihez érzelem társul, tehát amit az ember szeret, ami valóban érdekli.

Ne érts félre, nem azt akarom mondani, hogy feleslegesen tanulsz! Ha megtanulsz jól tanulni, az szuper, és mindennek van értelme, amit megtanulsz, még ha úgy is fog tűnni évek múlva, hogy elfelejtetted. De az is fontos, hogy megtanuld, mi az igazán fontos neked.

Több mint húsz évvel idősebb vagyok nálad, és számtalan olyan barátom, családtagom van, aki nem volt kitűnő tanuló – és végül megtalálta a számára fontos, örömet szerző hivatást. Hogy visszakanyarodjak magamhoz: én olyan szakon tanultam tovább gimnázium után, ami egyáltalán nem érdekelt (mert a szüleim azt akarták), kínszenvedtem, több vizsgámon éppen hogy csak átmentem, dolgoztam is ebben a szakmában, aztán úgy tíz év múltán jöttem rá, mi az amit szeretnék – és szeretek a mai napig.

Szülőnek lenni baromi nehéz dolog szerintem, a legjobbat akarod, és végül nem leszel más, mint a „rossz zsaru”, aki folyton csak irányít, leszid, követel. Talán ha az iskolákban tudnának differenciálni, talán ha a tanárok azt mondanák minden szülőnek, hogy „nézze Kovács apuka, a lányának nem megy annyira a nyelvtan, de biológiából zseniális megfigyeléseket tesz, hagyja azt a nyelvtant, majd a padtársa nyelvész lesz, belőle pedig egy kiváló ornitológus válhat”, akkor megnyugodnának a szülők is. De amíg mindenből mindenkinek ugyanazt kell villantania, addig szerencsétlen szülők is a jegyeken mérik csak a gyerekük „beválását”.

Eleinte nekem is ilyenek voltak. Első osztálytól negyedik osztályig csak 5-öseim voltak (jó, persze ez nem volt túl nehéz..)

Aztán ötödik osztályban már becsúszott pár négyes, aztán hármas... mindig kiabáltak velem, eltiltottak a géptől, stb...

Viszont amikor gimnáziumba kerültem már elnézőbbek voltak, örültek, a 3-asnak :DD 12. osztályban írtam egy 4-es matek dolgozatot és pezsgőt bontottunk. :D

Most meg egyetemen örülök, ha csak 3 tárgyból bukok :DD