Kamaszkor vagy lelki válság, avagy mi a baj velem?

Sziasztok!

16 éves lány vagyok. Sohasem voltam az a barátkozós típus, mindig csak 1-2 igaz barátom volt annak ellenére, hogy sok ember vesz körül. Elfogadom a másságot, nem ítélek el senkit. Természetemből fakadóan csendes és óvatos vagyok, csak a nagyon közeli ismerőseim látják a valódi énem. Még én sem ismerem magam, gyakran vagyok zavarodott. Ezzel néha másokat is összezavarok. Sokan azt hiszik rólam, hogy lenézem őket, nem akarok barátkozni velük vagy csak egyszerűen nem tudnak kiigazodni rajtam ezért megharagszanak rám és inkább elkerülnek. Mindig életem legnagyobb vágya volt, hogy tartozzak valahova, hogy legyen sok jó barátom akik szeretnek és nem akarnak megváltoztatni. Sokan (akik közelebbről ismernek) nagyon szeretnek mert szerintük igaz barát vagyok. Mások csak szimplán utálnak pedig nem is ismernek. Sok ellenségem van de semmi rosszat nem tettem. Nem értem az embereket.

Próbálok magamról reális képet festeni:

Óvodában csodagyerekként kezeltek. Már 4 évesen folyékonyan olvastam és nyomtatott nagy betűvel írtam. Az évek múlásával a többiek lassan "utolértek" és már csak egy tehetséges gyereknek számítottam a sok közül. Gimiben pedig inkább az "átlagosan okosak" kategóriájába tartozok. Ez van sajnos.... Külsőmet tekintve sokan mondják, hogy szép vagyok. Én nem látom magam annak de inkább rájuk hagyom. Párszor hívtak modellkedni is mert állítólag szép arcom van. Szerintem tök átlagos.

Van hogy nem is tudom ki vagyok, mit akarok, miért vagyok itt? Néha úgy érzem magam mintha skizofrén lennék. Valahol bennem van a kemény csaj aki megmondja a frankót, ki mer állni magáért és a barátaiért, bátor és magabiztos... De valójában csak egy nyuszi vagyok aki megszólalni is fél emberek között. Nem szeretem magam így, nem is próbálom elfogadni mert nem ilyen vagyok! Próbálok változni de a "valódi énemet" amit a barátaim ismernek nem merem megmutatni. Nem merek nyitni, nem merem felvállalni önmagam...