Nagyon jó barátnőkből ellenségek?

Olvassátok végig..

Lett a gimiben az új osztályban egy nagyon jó barátnőm. Ő maximalista és megjátssza hogy ő a tökéletes akiben semmi hiba nincs, én sokat gondolkodom, szeszélyes vagyok, érzékeny, filozofikus, sokat foglalkozom a pszichológiával, őszinte vagyok. Nehéz elfogadnom magam, és hamar feladom a céljaimat, de mindig visszatérek hozzájuk, tehát ezek is inkább csak ingadoznak. Mivel mindent elmondtam neki, az elbizonytalanodásaimat is, folyton beszólogatott amikor elbizonytalanodtam, és azt éreztette velem, hogy ő aztán nem bizonytalanodik el, ő tökéletes, ő rendíthetetlen. Szerinte ez az egész miattam van, mert folyton ingadozom és hogy tartsak ki, de kérdezem én hogy ehhez neki mi köze, szinte már komolyabban veszi az ingadozásaimat mint én, csak azért mert tükör vagyok neki és nem bírja elviselni, ha ő elbizonytalanodik, mert ő ezt nyomja el magában.. Minden mozdulata idegesít, és egyszerűen utálom, nem akarok vele jóba lenni, csakhogy már év eleje óta vele ülök mindenhol együtt és a többiekre kevesebb időt fordítottam, mint rá, és úgy érzem már elkéstem azzal, hogy egy új legjobb barátnőt találjak, mert már mindenkinek kialakultak a szorosabb kapcsolatai. Egyszerűen a barátnőm nem ért meg, hogy ez az ő hülyesége, hogy attól fél, hogy majd túlszárnyalják vagy elnyomják és így kelti bennem az érzést, hogy el vagyok nyomva. Egy ideig az ellentétét gondoltam, hogy ez az egész az én hülyeségem, mert nem bírom elfogadni magam és már belelátom ezeket, és ezt meg is mondtam neki és akkor elméletileg kibékültünk, d egész nap nem szóltunk egymáshoz, és mégjobban olyan fejet vágott, hogy ő a tökéletes. Egyszerűen nincs meg benne az igény, hogy változtasson magán, mert ugye ő a tökéletes. És azt érzem nem ért meg igazán, és most hogy ezt az oldalát is megismertem, már nincs meg bennem a vágy hogy kibéküljünk, hanem csak kétségbe vagyok esve, hogy egyedül vagyok és már nem lesz kivel lennem. Csak ő elég népszerű az osztályban, ráadásul a lányos társaságunkban vagyunk 7-en és ez fura lesz így hogy mi mindig megosztjuk a csoportot vagy izzik köztünk a levegő ha együtt elmegyünk valahová.. irritál a feje és ideges vagyok... Úgy érzem teljes hazugságban éltem eddig...és hogy már nem tudok egyszerűen mit mondani neki mert az igazságot elmondtam, hogy hogy érzek, neki kéne beismernie hogy hibázott, de ugye ő tökéletes aki nem hibázik, aki nem rendül meg....mit csináljak? Az a két hozzáállás hullámzik bennem hogy "akármire képes vagyok, mert nem tőle függök és kit érdekel hogy ő olyan attól még én én vagyok, és nem fogja befolyásolni az életem" vagy azt hogy "teljesen egyedül maradok az osztályban és csak felszínes kapcsolataim lesznek, egyedül vagyok, elveszett vagyok, végleg elnyomtak"... Én nem tudok olyannal élni aki folyton azt az érzetet kelti bennem, hogy jobb nálam és sose leszek nála jobb, mert a természetemből adódóan ilyen vagyok, hogy mindig tökéletesíteni akarom magam, és az életem magam megértéséről és az élet értelmének folytonos kutatásáról szól, de ő nem veszi észre magában ezeket a dolgokat, álszentnek látom őt mostmár... Már bánom hogy belementem ebbe az egész barátságba..

15L