Kamaszok és Szülők! Szerintetek is egy sablonos novella ez? Véleményetek?

JAJ a novella lemaradt:

A felfedezetlen szerelem

Aznap esett az eső. Az esőcseppek úgy kopogtak az ablakon, mintha be akarnának jönni. A Nap is elbújt a hatalmas, sötét felhők mögé, és várta, hogy újból előbújhasson. Az emberek nem járkáltak az utakon, és csak néhol haladt el egy-egy autó a szürke épületek előtt.

Egy magányos házban egy idős nő ült hintaszékében a kandalló lobogó tüze mellett. Csak előre- hátra hintázott, amikor hirtelen felállt. Bement a szobájába, elkezdett írni. Az arcán, hol öröm, hol nagy fájdalom látszódott. Mikor befejezte levelét, aminek a titkát csak ő tudhatta, letette tollát, és maga elé meredt. Sokáig nem töprenghetett, mert csengettek. Sétapálcájára támaszkodott, kinyitotta a tölgyfa ajtót, amelyet talán még megboldogult férje készített két kezével. Körös- körül egyszerű, mégis szemet gyönyörködtető minták voltak láthatók.

- Szia, nagymama! – mondta az ajtóban álló fiatal hölgy, aki a viharban teljesen szétázva, mégis mosolyogva üdvözölte szeretet rokonát.

- Szervusz, gyere csak beljebb!- mondta az idős nő hidegen, komoran.

A fiatal lány belépett a házba, és egy kép tűnt fel neki az asztalon. Odasietett, felemelte, és alaposan szemügyre vette. A képen egy fiatal, rövid, szőke hajú férfit látott.

- Nagymama, ez ki?- kérdezte a lány kíváncsian.

- Egy régi ismerősöm- felelt a nő komoran, lehajtott fejjel, majd unokája felé fordult. - Miért jöttél?

- Te mondtad, hogy kell pár dolog.

- Igen, igen. Tessék itt a lista- mondta, majd átnyújtott egy darab papírt unokájának. – A pénzt vedd ki az íróasztal fiókjából!

A lány elindult, és az asztalon megtalálta a levelet, amit nagyanyja érkezése előtt írt. Kíváncsisága erős volt, ezért gyorsan elkezdte olvasni:

„Drága Barátom!

Már hosszú évek óta nem hallottam rólad, és talán jobb is így.”

Tovább már nem jutott, mert nagyanyja odament hozzá, és kikapta kezéből a levelet.

- Menj el!- mondta.

- Nagymama!

- Azt mondtam, hogy menj el!- kiabálta az idős hölgy.

Az unoka fogta a pénzt, és kiviharzott a házból. Az egyedül maradt hölgy visszaült kényelme hintaszékébe. Még le sem ült, de szeretett macskája azon nyomban ölébe ugrott.

- Hercegnő, felolvassam neked?

A macska csak dorombolt, de persze az idősnő más válaszra nem is várt, csak elkezdte olvasni:

„Drága Barátom!

Már hosszú évek óta nem hallottam rólad, és talán jobb is így. Sok szép emlékem van rólad, de sokat szenvedtem miattad.”

Itt abbahagyta, macskájára nézett, és lecsukta szemeit. Nemsokára visszatért az unokája, aki nyitva találta az ajtót.

- Nagymama, megjöttem. Kérlek, ne haragudj.

A lány beljebb ment, és látta nagymamáját. Azt hitte, hogy „heves” vitájuk után lepihent kedvenc helyére.

- Nagymama- mondta a lány.

A nő nem reagál unokája kedves hangjára, aki észrevette kezében az ismerős levelet. Akkor már sejtette, hogy utolsó vitájuk miatt már soha nem engesztelheti ki a ház lakóját. A csalfa, vak reménytől ittasan hívta a mentőket, de már túl késő volt.

- Sajnálom, de a nagyanyja meghalt- mondta az egyik mentős.

- Nem, nem lehet!- kiabálta.

Az őrjöngő nőt az egyik mentősnek le kellett fognia, hogy a holttestet nyugodtan elvihessék. Mikor már megnyugodott megszervezte a temetést, amin alig páran jelentek meg, de észrevett egy ismerős alakot, akit nem tudott elfelejteni. A szomorú szertartás után, összegyűlt a maradék rokonság, hogy halják a meghalt hölgy utolsó akaratát.

- Károly Béláné mindent egyetlen unokájára hagyott, és ezt a levelet is- mondta az ügyvéd, és átnyújtott egy borítékot.

A fiatal lány megvizsgálta a levelet. Ugyanaz volt, mint amit ő a nagymamájánál látott.

- A hölgy azt kérte, hogy halála után pár nappal adják át, egy bizonyos Németh Tamásnak. Nos, az én munkám itt véget is ért. Viszontlátásra!

- Köszönjük ügyvéd úr! – mondták többen is.

Kezet fogtak, majd az unoka azon gondolkodott, hogy hogyan jutassa el a levelet. Nem sokára megtudta a címet, és elment oda. Mikor a ház elé ért, kicsit megtorpant, de tudta, hogy az nem lenne helyes, ha szeretett nagyanyja utolsó kívánságát nem teljesítené. Odament a ház ajtajához, és kopogtatott. Egy ismerős férfi lépett ki a házból. A hölgy tudta, hogy látta már valahol, azonban eltelt már perc, mire rájött, hogy nagymamája temetésén látta, az előtte álló szőke hajú fiatalembert, aki kísértetiesen hasonlított a képen látott úrra.

- Ön Németh Tamás?- kérdezte a hölgy.

- Nem.

- Értem. Itthon van esetleg?

- Sajnos nem.

- Kár, és mikor érkezik vissza?

- Soha- mondta a férfi.

- Hogy-hogy? Rossz helyre jöttem?

- Nem, de tudja, én Németh Tamás unokája vagyok, és a nagyapám nem rég meghalt.

- Részvétem, de akkor kinek adjam át ezt a levelet?- kérdezte a hölgy, és a kezében tartott borítékra mutatott.

- Ki írta ezt?

- A nagymamám Károly Béláné.

- Sajnos, nagyapám csak egy Csendes Éva nevezetű hölgynek hagyott levelet.

- Csendes Éva a nagymamám leánykori neve.

- Micsoda szerencse- csillant fel a férfi szeme. – Jöjjön be, kérem!

A fiatal lány beljebb lépett, mikor Németh Tamás unokája odaadott neki egy levelet.

- Ezt nagyapám írta a maga nagyanyjának. Kérem, adja át neki, ha megy hozzá.

- Az lehetetlen.

- Miért összevesztek, vagy talán ő is meghalt?- kérdezte a férfi kicsit humorosan.

- Igen- jött a szomorú válasz.

- Kérem, bocsásson meg. Én ezt nem tudtam. Részvétem.

- Semmi baj. Akkor most mit csináljunk a levelekkel?

Egymásra néztek, és tudták, hogy az lesz a legjobb megoldás, ha mindegyiket elolvassák. A nő nyitotta fel először nagymamája levelét, és hangosan olvasni kezdte.

„Drága Barátom!

Már hosszú évek óta nem hallottam rólad, és talán jobb is így. Sok szép emlékem van rólad, de sokat szenvedtem miattad. Természetesen erről te nem tudtál, de mindig is szerelmes voltam beléd. Minden egyes percben csak téged figyeltelek már akkor is, amikor az iskolapadot együtt koptattuk. Emlékszel? Sajnos te mindig csak barátként tekintettél rám, és emiatt nem volt bátorságom elmondani azt, ami még most is nyomja a szívemet. Ha kimondtam volna azt a kis szót, akkor lehet, hogy egymásra találtunk volna, vagy örökre megutáltál volna. Nem akartam kockáztatni, ezért csak ültem, és csendben bámultalak. Mikor már felnőttek lettünk, megismerkedtem egy férfival, és hozzámentem. Tőle reméltem a kiutat. Azt, hogy elfelejtelek, és olyan ember fogja betölteni a szívemben a te helyedet, aki szeret. Sajnos minden igyekezetem ellenére kudarcot vallottam. Bár születtek gyönyörű gyermekeim, akiket jobban nem is szerethettem volna, de még akkor sem, sőt soha nem tudtalak elfelejteni. Minden éjjel mikor lehajtottam a fejem a párnára csak rád tudtam gondolni. Most már nem forgathatom vissza az idő kerekét. Azért írom neked ezt a levelet, mert gyáva voltam. Gyáva, ahhoz, hogy szemtől szembe elmondjam az érzéseim, és mint egy féreg csak halálom előtt merem szavakba önteni. Remélem már nem vesztek semmit, mivel én már úgyis a föld alatt megnyugvást kaptam, és te nem nézhetsz rám szemrehányóan. Kérlek, bocsáss meg.

Üdvözlettel egy régi csendes utánad vágyakozó nő: Csendes Éva”

A két fiatal nem tudta, hogy mit tegyen. Talán, ha most tudná a nő, hogy a férfi, akibe mindig is szerelmes volt, meghalt, és nem hallotta ezeket a szavakat vajon mit szólna. Örülne vagy inkább szomorkodna? Most Tamás unokáján volt a sor, hogy felolvassa nagyapja levelét. Nagyon izgatott volt. Vajon, mit írhatott? Mi az, amit el akart mondani a nőnek, aki most már tudjuk, szerelmes volt belé. A levelet szép lassan felbontotta, és hangosan, jól érthetően elkezdte olvasni:

„Drágám!”

Itt megakadt. Egymásra néztek, és tudták, hogy ez mit jelent. Mindegyik agyában végigfutott az a gondolat, hogy lehet barátságukra gondolva kezdte így a levelet, és nagyon reménykedtek ebben. A férfi továbbolvasta:

„Milyen rég is láttalak utoljára. Mennyire hiányzott a mosolyod, de nem bírtalak felkeresni az esküvőd után. Nem akartam elfogadni azt a tényt, hogy másé lettél. Bár talán ez nekem is köszönhető. Mikor már késő volt észrevettem, de féltem tőle, hogy beismerjem, mennyire fontos voltál, és még most is az vagy a számomra. Amikor elküldted a meghívót az esküvődre, tudtam már mit kell tennem, de mégsem tettem. Hogy lehettem ilyen bárgyú? Sokszor kérdeztem ezt, de választ nem kaptam rá. Éppen az esküvőd napján, annyit ittam, hogy a kórházban kötöttem ki. Akkor, és ott megfogadtam, hogy soha többet nem gondolok rád, és új életet kezdek nélküled. Egy fiatal brit énekesnőt vettem feleségül, és emiatt sokat voltam külföldön. Többezernyi kilométerre tőled, és még akkor is csak te jártál a fejemben. A sugárzó szemed, a hosszú egyenes hajad és az ajkaid, amelyet soha nem érinthetett meg az én ajkam. Most, hogy talán már mindegy, kimondom, szeretlek, és mindig is szerettelek, de külön utakon folytattuk az életet. Kár, de most már emiatt is kár sajnálkozni. Ezt a levelet már csak akkor olvashatod el, ha meghalok, és akkor már tényleg nem fog változni semmi, csak talán a rólam kialakított képed.

Üdvözlettel az, aki mindig is szeretett: Németh Tamás”

A két fiatal egymásra nézett, és nem is gondolták volna, hogy mennyire fájhat a felfedezetlen szerelem.