Miért akar annyi kamasz öngyilkos lenni?

Szerintem a következő okok miatt:

- idióta szülők. Tisztelet a kivételnek, de nap mint nap látom, hogy mennyi gyerekvállalásra alkalmatlan szülő van és ezt a gyerekek szenvedik meg. Vagy nem foglalkoznak a gyerekkel, vagy túlféltik, vagy irreálisan sokat várnak el tőle, vagy alkoholista a szülő, mindenért ordibál, nem veszi figyelembe a gyereket stb.

- Iskolai dolgok. Akár a nyomás, akár megalázás, piszkálódás, kiközösítés.

- Amellett sem lehet elmenni, hogy mi folyik a világban. Pont belegondoltam abba, hogy egy mai középiskolás mire fog később emlékezni a gimis éveiből? Maszkban kellett iskolába járni, online oktatás volt, nem volt szalagavatója, otthon ült a négy fal között a gép előtt, nem volt ősziszünete a rezsi miatt, esetleg még a családja is rosszabb anyagi helyzetbe került stb. Nagyon szép élmények...

Én egyetemista vagyok, kinőttem már a kamaszkorból, de utálok ebben a világban felnőni.

12 és 19 éves korom között akartam öngyilkos lenni, ennek az volt az elsődleges háttere, hogy két bántalmazó közeg között ingáztam naponta (otthon és iskola), amiből maximum pár óra erejéig tudtam kiszakadni. Ahogy elkerültem egyetemre, és elkezdtem feldolgozni a traumáimat, a halálvágy is elmaradt, immár 7 éve.

Pont nemrég gondolkoztam el, hogy a kamaszok mennyire kiszolgáltatottak ilyen szempontból. Mert felnőttként nagyjából tudod alakítani az életedet, hogy hol dolgozol, mit csinálsz, kikkel veszed körbe magad, stb., de gimi végéig nagyon nem így van. A családod ugye adott, egy iskolaváltás pedig sokkal bonyolultabb kérdés, mint hogy "ha bántanak, elmegyek" (mert lehet, hogy a másikban is bántani fognak, vagy rosszabb az oktatás minősége), és hát iskolába járni is jogilag kötelező 16 éves korig, de utána is ajánlott, ha valamire való munkát akar az ember. Szóval kamaszként sokkal egyszerűbb beleragadni ezekbe a szituációkba, mert konkrétan nincs más lehetősége az embernek, és nagyon örülök, hogy ez már elmúlt.

Kedves Kérdező!

Én most vagyom túl az első elutasításomon és nagyon rossz érzés volt. Meg amúgy még mindig az. De tú tettem magam rajta és ez a lényeg. Mi, tinik, álltalában nagyon sok minden miatt nagyon sokáig szomorúak tudunk lenni. És sok tininek ezek az első "több ideig szomorú" pillanatai és azt hiszik, hogy ilyen marad. Ezért akarnak a legtöbben öngyilkosok lenni.

Én ugyan nem jutottam el odáig, de általánosban tök szar volt minden. Anyám bedugott egy elitiskolába, olyan osztálytársaim voltak, akik mind orvos, rendőrfőkapitány, polgármester gyereke, elvárták, hogy azokkal a sznobokkal legyek jóba, akiket amúgy 90 százalékban megvetek. Mindig utáltam a nagyképű figurákat, főleg, hogy nekem azzal menőzött, hogy ő a polgármester fia. Hát aztán? Megmondtam én az apjának is, amit gondolok. Szerencsére a tanárom teljesen megértett, így nem volt annyira gáz. Az ofő elmondta anyámnak, hogy a polgármester panaszkodott, hogy én azt mondtam a gyerekének, hogy attól hogy az ő apja a polgármester, attól még én nem fogok neki nyalizni, és ha kell szájba is vágom. Én meg büszkén vállaltam. Otthon állandó balhé volt, építkezés közepén voltunk, hol pénz nem volt, hol a kőműves brigád nem jött, hol apám kattant be.

Gimibe már jobb volt, nem ilyen nagyképű elittel kellett lennem, normális volt a társaság, elköltöztem otthonról és normalizálódott az életem.