13 éves lányomnak semmi nem jó. Nincs kedve soha családi programokban részt venni, húzza a száját mindenre. A mi életkedvünket is elveszi. Mit tegyek?

Próbálj meg megismerkedni a lányoddal. Ő nem feltétlen akar majd és ne is rajongj érte, csak vedd tudomásul, hogy ő már nem az a gyerek, akit felöltöztettél, aki a te kedvenc dalaidat énekli az autóban, stb. Elkezdett leválni a családjáról és eleinte ez elég sok ütközést eredményez, de ez nem az ő hibája és nem is a tiétek.

100%, hogy megváltozik az öltözködése, a zenei ízlése, a viselkedése, talán még a baráti köre és az iskolai teljesítménye is. NE szóld le egyiket sem. Persze, legyen egy határ, de legyen az a határ elég tág, hogy ne érezze magát úgy, hogy a saját klónodként kezeled őt. Inkább hozd magad kínos helyzetbe azzal, hogy ha legközelebb autóval mentek, megkéred hogy most tegyen be ő zenét amit szeret és esetleg szöges ellentétben áll a te ízléseddel, de legalább ezzel megismered. Kérd meg, hogy válasszon ő kiállítást vagy mozifilmet amire elmentek. A nagycsaládos eseményeket meg ne erőltesd, főleg úgy, hogy nem szólsz neki előre (napokkal, hetekkel). Az unokatesókkal, nagyikkal, nagybácsikkal/nénikkel való találkozásra sajnos igenis készülni kell lelkileg, mert fix, hogy legalább 3-4 különböző ember megjegyzi, hogy "de megváltozott az öltözködésed, sokkal jobban tetszett amíg színes ruháid is voltak" vagy "de lefogytál/de meghíztál", vagy "neked komolyan tetszik így a hajad?" stb.

Egyébként pedig rengeteg a szakirodalom a kamaszodásról és a családi kapcsolatok megváltozásáról ebben az időszakban, olvass egy kicsit. De ne ilyen titkokszigete.hu meg ilyen cikkeket olvass, hanem rendes, tudományos megállapításokat. Megkérdezhetsz egy pszichológust is, igen te, nem a gyerekedet kell elcipelni. Annak a gyereknek, amelyiknek pszichológus kell anélkül, hogy bármilyen külső trauma érte volna, annak a szüleinek is pszichológushoz kellene járnia az esetek 99%-ában.

Itt a gyakorin viszont csak ilyen válaszokat fogsz kapni hogy "ez a kamaszkor, c'est la vie" vagy "egy-két jól irányzott pofon majd megteszi a hatását" vagy "dehát a szülője vagy viselkedj is úgy" stb stb, holott ténylegesen csak arról van szó, hogy teljes káosz van a hormonháztartásában, ő sem érti, te sem érted, újra meg kell ismerkedned vele és kész. Lesznek nehéz pillanatok, sőt talán lesz, hogy "szobafogságra" kell ítélned azért, hogy normális keretek között beszélgetni tudj vele, de hidd el, ő még sokkal értetlenebbül áll az új énje előtt, mint te. Sok sikert!

Semmit, kamasz.

Az én fiam is ilyen, csak mellé állandóan telefonozik, zenét hallgat, szobájába gubózik. Le se ül mellénk vacsorázni, helyette felmegy a szobájába.

Van két velem egyidős mostohatesóm. Mi is pont ilyenek voltunk. Nyáron elvittek a galád szülők 4 nap olaszországi városnézésre… Egyikőnk rosszabbul érezte magát mint a másik. (komolyan, senkinek ne jusson eszébe a kamasz gyerekeit városnézésre cipelni ahelyett, hogy kitenné őket a tengerpartra érkezéskor, hazamenetel előtt meg bevenné onnan, ennél az is jobb ha csak simán otthon hagyja őket).

Na itthon aztán közölték, hogy soha többé nem visznek minket sehova. (hál isten, gondoltuk akkor)

És tényleg nem vittek :’D.

12 év után szerveztek újra úgy egy amolyan utolsó nyaralást, hogy akkor megyünk mind és vihetjük a párjainkat is, hiszen most már mindenkinél jön majd a gyerek stb, több ilyen úgy sem lesz. Az jó volt, de a kettő között épp csak a fél világról maradtunk le :D

Na ilyesmivel ne büntesd. Meg kell adni a lehetőséget, hogy ha van kedve mehessen, ha nincs akkor pedig ne. Ne érezze kényszernek. Bármily hihetetlen egy kamasznak sokkal jobb program tud lenni otthon ülni és chatelni egy barátnővel, mint kirándulni vagy mozizni vagy bármi egyebet csinálni a szüleivel.

A 12 évest vittük most Mexikóba egy hétre a tengerpartra. Az sem volt jó. A harmadik naptól kezdve lázadozott, hogy miért megyünk megint a strandra! Csináljunk valami mást! Oké, mit? Nem tudom...

A kamaszoknak semmi nem jó. Törődj bele.