Mit kéne csinálnom a fiammal?
Jövőre lesz végzős gimiben. Orvosira szeretne menni, aminek minden anyagi nehézség ellenére nagyon örülök, és büszke vagyok rá, hogy ilyen szép hivatást választott. Bőven képes is lesz erre.
Csak az önbizalmával vannak gondok. Minden évben az évfolyamában éltanuló volt, gyakorlatilag komolyabb erőfeszítés nélkül, mégis folyamatosan azt tapasztalom rajta, hogy kétségbe vonja a saját képességeit, és minden sikerét a körülmények pozitív összjátékának, a szerencsének tulajdonítja, nem pedig annak, hogy tehetséges és megdolgozott érte.
És nagyon fél az egyetemtől, hogy nem lesz majd képes rá. Azt tudni kell, hogy nekem (az édesanyja vagyok) az édesapám orvos volt, és kifejezetten azért döntött így a fiam, mert "Láttam, milyen csillogás volt a papa szemében, mikor a munkájáról beszélt nekem.".
És apu szerint bőven képes lesz rá, és úgyis minden segítséget meg fog kapni tőle is, szóval abszolút nem kell aggódni. Ami miatt viszont ő is nagyon aggódik, az az önbizalma. Mert szerinte oda azért kell az, hogy higgyen benne, hogy képes erre vagy arra.
És nem tudom, hogy mit kéne csinálnom a fiammal. Mióta megszületett, mindent elkövettem, hogy az önértékelése egyrészt reális legyen, másrészt legyen hite önmagában. De kiskora óta hihetetlenül félénk, kamaszkorában még arra is nehéz volt rávenni nyáron, hogy rövidnadrágot vegyen fel, mert meg fog sülni a hosszúban. Ha mi rontottunk valamit el a férjemmel, akkor legalább tudom, és el tudjuk neki mondani, hogy elb**ztuk. De nem tudom, hogy ez a mi hibánk-e vagy nem. A férjem szerint olyan szempontból mindenképpen a mi hibánk, hogy régen el kellett volna már vinnünk szakemberhez, amiben teljesen igaza van.
De apunak is volt egy érdekes gondolata. Szerinte ilyen szempontból mi nem hibáztunk a nevelésében, és az egész normalizálódni fog akkor, mikor egy hatalmas kihívást sikeresen vesz majd. Mert eddig nem nagyon volt előtte nagyon nagy kihívás. Érzelmi kihívásokkal persze a lehetőségeinkhez mérten szembeállítottuk, hogy merje kimondani, ha hibázott, merjen akár nekünk is nemet mondani, merjen beszélni az érzéseiről. Ezekkel nincs is gond, egy végtelenül intelligens, belátó és mély érzésű pasi lett belőle.
De nyilván sosem voltunk erőszakosak, hiszen egy bizonyos kor után vannak dolgok, amihez semmi közünk.
Ti mit tennétek?
válasza:Pszichológust javaslok.
Apu megengedi?
Igen, a pszichológus tényleg nem rossz ötlet.
Ha támadólag kérdezted ez az apus dolgot... Attól még, hogy a gyerekem nagyapja, nekem az apám, és ha már egyszer ő átélte az orvosi egyetemet is, meg felnevelt 4 gyereket, míg én csak a kérdésben szereplő fiammal együtt csak kettőt, már mért ne kérhetném ki a tanácsát? Remek apa, miután anyu meghalt, egyedül fel tudott minket nevelni, főzött ránk, mosott ránk, tanult velünk, időt töltött velünk, mindezt a munkája mellett, anélkül, hogy egy panasz elhagyta volna a száját. Szó nélkül tette a dolgát a tőle telhető legjobban.
válasza: válasza:MILF
Hozzd össze egy érett nővel! Saját tapasztalatból mondom, hogy az FÉRFIt csinál a kölyködből!
válasza:Én is egy erős nagypapát, egy papa kislányát és egy férjet látok, aki papa kislányának megbecsült társa.
A gyerek itt GYEREK szerepben van tartva, annak ellenére, hogy lassan egyetemista.
A probléma ezekben van, ezért lesz hatásosabb a családterápia, mint az, hogy "majd megerősödik" magától.
Amikor először elküldi a fiad a drága papát a bús francba, ott kezdődik majd a tinikora. Addig csak gyerek. A lázadást kihagyjátok, és meg is lesz a böjtje. Nem nő fel, ha kihagy egy fejlődési szakaszt. Márpedig itt nem lehet ellent mondani, más véleményen lenni, vagy akár lázadni, mert hát a drága családban mindenki olyan baromi rendes!
válasza:Nem is biztos, hogy orvos akar lenni az a gyerek, csak így büszkék rá azok, akiknek meg akar felelni. Elgondolkodtató írás, fontold meg:
válasza: válasza:A félénkség, szégyenlősség főként alkati dolog. Az önbizalomhiány főként intelligens emberekre jellemző, mert nekik van rálátásuk arra, hogy mennyi mindent nem tudnak még. Egy híres ember mondta, hogy kisebbrendűségi érzéssel rendszerint nem azok az emberek küzdenek, akiknek kellene. Szerintem sem rossz ötlet a pszichológust, de kifejezetten olyan terápiát kellene keresni, ami önismereti, önbizalomfejlesztő, nem pedig úgy kezelni, mintha probléma lenne a személyiségével. Te és a férjed pedig folyamatosan biztassátok.
Nekem is hasonló problémám volt/van, mint a fiadnak, sokszor kevesebbnek érzem magam másoknál, pedig két diplomát, posztgraduális végzettséget szereztem, folyamatosan tettem le eredményeket az asztalra, de folyton kételkedtem magamban. De főként anyukámtól nagyon sok biztatást kaptam. Mindig azt mondta, hogy képes vagyok rá, sikerülni fog, de ha nem, akkor sem lesz semmi, akkor is ugyanúgy szeret, támogat, büszke rám. Mindig, mindenben maximálisan mellettem állt. Ez sokat segít.
válasza: válasza:Önbizalma attól lesz, ha egyedül old meg dolgokat. Nem attól, hogy mögötte áll az egész család, ha nem ért valamit papa majd korrepetálja, és egyébként is mindenki olyan baromi büszke.
Engem nem támogattak, nem állt mögöttem orvospapa, egyedül éltem, dolgoztam és tanultam és állítom, hogy nincs bajom az önértékelésemmel. Mert tudom, hogy ÉN értem el, amit elértem. És ehhez nem volt és a jövőben sem lesz szükségem másra.
Lehet, hogy anyuci pici fiának egy kis levegőre lenne szüksége. Keressen albérletet, állást, és 1-2 év és kikupálódik.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2025, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!