Megbetegíthet-e egy gyereket az iskola?

Hát igen, az „iskolaundoritisz” létezik, ahogy a munkahelyet is lehet utálni, csak ha én rosszul érzem magam a melóhelyemen, akkor megvan arra a lehetőségem, hogy váltsak, elmenjek egy kevésbé stresszes helyre (jó, persze, tudom, ez sem egyszerű, de azért mégis csak adott ez egy felnőtt ember számára).

Másrészt pedig felnőttként (de már kamaszként is) azért jobban fel van vértezve már az ember a kellemetlen helyzetek, kellemetlenkedő emberek ellen. Nem arra gondolok, hogy „burokban kell nevelni” a gyereket, hanem arra, hogy ha mondjuk a tanítójával nem passzol a személyiségük (direkt nem akarok csúnyábbat írni :), akkor neki nincs „menekülési útvonala”, ki van szolgáltatva a „nagy, okos, erős” felnőttnek.

Harmadrészt pedig magamról mondhatom, hogy én szerettem tanulni, és az iskolába járással sem volt gondom – szerintem egy gyerek (pláne egy alsós) még annyira érdeklődő a világ dolgai iránt, hogy ha nem szeret suliba járni, az nem normális. Márpedig erről sokszor a tanítók tehetnek.

A gyerek pedig a frusztrációját tán meg sem tudja fogalmazni, csak pszichoszomatizál… a kérdés az, meddig a normális összehangolódási folyamat része ez, és hol van az a pont, amikor már komolyan el kell gondolkodni, hogy valami nem stimmel a gyerek és a suli között.

A Waldorf-módszer tök jó alapelveken nyugszik, de sajnos elég korlátozott számban bírnak felvenni gyerkeket az intézmények, másrészt pedig nem is „engedheti meg magának” mindenki. Az otthontanítás is biztosan jó alternatíva, ehhez nekem nincs affinitásom sajnos (no meg dolgozom is, ami még a Waldorfba járást sem tenné lehetővé, nemhogy az egész napos otthonlétet a gyerekkel).

Nem azt gondolom, hogy nem viselte meg lelkileg a körmös a gyerekeket, hanem azt, hogy akkoriban még az egész társadalom másképp állt a gyerekekhez, a gyerekneveléshez. Vagyis ha otthon is kaptál néha egy-egy nyaklevest, akkor azért nem volt olyan drámai, hogy a suliban is fizikailag büntettek.

Ezzel kapcsolatban az merült fel bennem, hogy egy gyereknek az az alap, a normális, amit otthon lát, tehát ha otthon verik, akkor az, ha tutujgatják, akkor pedig az. Viszont ha otthon agressziómentes környezetben van, ha figyelnek rá, normálisan válaszolnak neki, ha kérdez, akkor kisebb trauma lehet, ha egy tanítónő ordít, vagy a kérdésekre azt feleli, hogy „Hagyjál már békén”.

Köszönöm a válaszaitokat!

A 13. válaszolótól kérdezem: az ismerősöd, aki a szemüvegesség lelki okáról mesélt, nem tud esetleg olyan szemészt, aki szintén hisz ebben? Szeretném, ha nem csípőből szemüveggel kezelnék a gyereket – vagy legalább nem csak azzal, hanem tippeket tudna valaki adni arra nézve, milyen egyéb megoldás lehet a problémára…