Volt már a gyereketeknek olyan félig magyar osztálytársa akinek a külföldi szülője nem beszélt magyarul? Ha igen, hogyan kommunikál a többi szülővel és a tanárral? Angolul vagy tolmáccsal?

Budapesti magániskolában volt két távol-keleti osztálytársa a fiamnak, elsőben sem a gyerekek, sem a szülők egy mukkot sem beszéltek magyarul.

Igen, tolmács jött a szülőikre vagy 2 évig, harmadikra a gyerekek (egy kínai, egy koreai) tanultak meg úgy magyarul, hogy rajtuk keresztül tudtunk szót váltani. A szülők angolul sem beszéltek, de a gyerekek azt igen, az elején így is próbáltuk, de azért első-másodikban meg az volt a gond, hogy kicsinek nem értett meg a gyerek dolgokat, pl védőoltások stb- így jobb volt azért a tolmács.

Kétnyelvű, két nemzetiségű szülők esetén nyilván a magyar fél van ott, ahol dönteni, érteni, aláírni kell, mi is ilyen család vagyunk, a magyar ügyintézést én viszem, a férjem viszont nagyon jól megtanult, mert meg AKART tanulni beszélni, írni, olvasni magyarul- ez is sokat számít, ilyenkor azért sokszor tapasztalt kedves, segítőkész, türelmes hozzáállást, másrészt sok tanultabb, kultúráltabb családban a szülők között is akad, aki beszél idegen nyelveket, főleg angolt.

Mi jórészt távol-keleti kultúrájú családoknál vettük észre azt, hogy nemigen van szándék és akarat az asszimilációra, már kamasz a fiam, a zeneiskolában van pár kínai, egyébként nagyon tehetséges kis zenész gyerektársa, de a mai napig egy kínszenvedés velük a kommunikáció, illetve a gyerekeket kell odainteni fordítani a legbanálisabb dolgokért is…

Szerintem nem haszontalan legalább egy alapvető udvariassági szintig hajlandónak lenni megtanulni egy ország nyelvét, ahol pár évet legalább élünk. A suliban volt, van több diplomata család is, náluk azért tudott, hogy ideiglenesen vannak az országban pár évet, de néhány (jellemzően tényleg ilyen zárkózott távol-keletieket leszámítva) kivételtől eltekintve a szülők vagy tolmáccsal jönnek az elején vagy látszik: motiváltak a minimális kommunikációra az ország nyelvén.