Honnan merítesz erőt, amikor úgy érzed kezd betelni a pohár?

Én arra gondolok, hogy mennyit idegeskedtünk, féltünk, aggódtunk, sírtunk a terhesség alatt. Volt rá esély, hogy beteg lesz. Nem is tudtam élvezni a terhességet. De hál Istennek egészséges és ez mindennél több erőt ad még a legnehezebb napokon is.

És amikor látom, hogy boldog, mosolygós. Minden szenvedést megért.

A nagy 15 hónapos, hisztis, mert az elmúlt egy hónapban sokat itt vilt hagyva. A kicsi 5 hetes, szívbeteg, intenzíven van majdnem egy hete, most van másodjára kórházban (a születése a 3.). Mindkettejükben a jót igyekszem csak észrevenni. A nagy egyre önállóbb, iszonyú sok szót mond már, kommunikál, most kezd járni. A pici nincs jól, de napról napra javulnak az értékei és az étvágya legalább jó. Mi pedig sokkal közelebb vagyunk egymáshoz a férjemmel, mint valaha, szóval jó hozadéka is van a kicsi betegségének.

Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy itthon legyen a kicsi is, teljen el pár hónap és azért legyek ideges, mert rosszalkodnak a gyerekek vagy nem esznek rendesen.

Akármennyire is morbid, ilyenkor emlékeztetem magam arra, hogy mit éreznék, ha hirtelen nem lennének a gyerekeim, hirtelen valami visszafordíthatatlan dolog történne Velük. És ilyenkor rájövök, hogy marhára szerencsés vagyok, hogy van két egészséges csodám, akik persze, feszegetik a határaikat, de ez így van rendjén, én is pont ezt tettem anyukámmal ennyi idősen.

És rájövök, hogy természetes, hogy időről-időre elfáradok, de az is természetes, hogy Ők próbára teszik a türelmemet.

Van 1-2 parám: hogy valaki elrabolja a gyerekeimet vagy hirtelen halálos betegségük derül ki. Tudom, hogy nem kell ilyenekre gondolni, mert bevonzom a bajt. Nem is kattogok ezeken, nem bénítanak ezek a félelmeim a mindennapokban. Olyankor viszont óhatatlanul eszembe jutnak, amikor picit besokallok...ilyenkor hálát adok a sorsnak, hogy minden rendben van. És megölelem a gyerekeimet.