Gyerekutálat egész életedben,30 felett mégis szülni akartál?

Nem voltam egészen harminc mikor megszületett az unokahúgom, nálam ő borított. Pedig mikor húgom bejelentette, hogy terhes, konkrétan azt mondtam neki: ne b@sszál fel!

Azóta van egy kisfiam és tervezzük a tesót, vagyis létezik az egyik pillanatról a másikra fordulat.

Én igaz nem vagyok 30, csak 26, de leírom.

Kamaszként gyűlöltem őket, undorodtam tőlük. Nyáladzó kis manóknak tartottam őket, cikinek érztem a terhességet stb.

Ez úgy 22-23 éves koromra alábbhagyott, de mindig az volt bennem, hogy valamiért nem kéne gyerek.

Erre most itt ülök a kisfiam mellett aki 5 hetes. Nem terveztük, nagyon megijedtem mikor terhes lettem, de azonnal megfordult a világ, azon voltam, hogy nekem kell ez a gyerek. A hormonok meghozzák az esetek 99%-ában a hatást. Meg a saját gyerek teljesen más, másét én se látom csodának, sokszor aranyosnak se...de a sajátom egy kis angyalka a szememben, a világ legnagyobb csodája.

Nem biztos, hogy segít a vàlaszom, de azèrt leírom. Én 15 éves korom óta éreztem azt, hogy nem szeretem a gyerekeket, nem akarok a közelükben lenni, a visítozàsukat hallgatni valami borzalom volt.Óvoda mellett laktunk. Akkor úgy éreztem nem akarok soha sajàtot. Nem is utàlatról van szó, egyszerűen csak nem szeretem őket, nincs bennem ösztön, kicsit se olvadozok a kisbabàktól sem, a síràsuktól ellenben megőrülök...Nincs hozzàjuk türelmem, fàrasztónak érzem őket màr egy gyerekes baràtnőmmel töltött délutàn alatt is amikor ott vannak a gyerekei. Volt" szerencsém" egy egész hétvégén megtapasztalni vendégként, milyen egy gyerekkel az életük, nem telt el nap kiabàlàs nélkül. A férjével vagy napi 2x vesztek össze a gyerekek miatt, a kicsik is folyton tapadtak, sose volt egy perc nyugta se az embernek, még a wcre is követni akartak. Mikor becsuktam ( bezàrtam) az ajtót hogy nyugodtan tudjak.... elkezdtek artikulàlatlanul üvölteni, majd bőgtek , toporzékoltak vagy egy óràt...na ez csak megerősített.

Eltelt pàr év. Mikor 30 lettem, àtfutott gondolat, hogy talàn mégse lenne annyira rossz amennyi macerànak én làtom a gyerekvàllalàst, de csak pillanatnyi elmezavar volt, nem komoly. Még van 2-3 évünk dönteni a férjemmel, hogy belevàgunk- e. De eddig, 33 éves vagyok, még mindig inkàbb a nem felé hajlok. Meglàtjuk hogy vàltozik- e valami még addig, megjön- e a vàgy. Egyenlőre nem tudom elképzelni, hogy valaki 0-24ben rajtam lógjon, ne legyen nyugalmam...ilyenek. Majd kiderül.

Nálam pont így volt, ahogy írod. Családban a gyerekek idegesítettek, idegenek gyerekei... mit lehet rajtuk szeretni.

Persze vannak aranyosak is, de az ritka.

Hiába hiszi azt a szülő, h jajj de cuki, nézd mit csinált.. az csak neki cuki és neki aranyos, mert az övé és ő szereti. Egy idegennek nem, max udvariasságból.

Sokat utaztunk a férjemmel, nem is voltam benne biztos, h valaha akarok.

Aztán másfél éve, h elmúltam 30, elgondolkodtam.

H most kell eldönteni, mert az idő megy. A sajátja az embernek biztos, h a legszebb és legtündéribb lesz (neki) és azt végre úgy neveled, ahogy akarod.

Mi szeretnénk, ha nem lenne túl hangos, vinnyogós és hisztis. Mert az már egyáltalán nem aranyos és tudatosan próbáljuk azokat a nevelési "hibákat" megjegyezni, ami a családban van és minket zavar. Pl, ami "felháborít", h nem lehet egy 5 évestől beszélgetni, ha meglátogatjuk a családot, mert odajön, beleszól, magyaráz, gyere, mutatok vmit. És el is mennek vele minden alkalommal. Szerintem pediga, ahogy nálunk is volt, ha a felnőttek beszélgetnek, akkor ott nincs helye annak, h egy ovódás beleszóljon. Számomra ez a legleglegidegesítőbb és ez szülői hiba.

Történet folytatása, h megbeszéltük, h ezek ellen tehetünk. És utána, már elkezdtünk vágyni a sajátra.

Azóta eltelt, több , mimt egy év, azt hittük, h nem is sikerülhet, persze akkor a vágyódás még nagyobb volt, de beletötődtem volna, ha úgy alakul, h sajnos nem.

Most pedig 8 hetes vagyok és a világ legboldogabb embere :)))