Előbb a kocsi aztán a kicsi?

Hát én úgy voltam vele, hogy oké, hogy csak albérlet van, de annyit ki tudunk fizetni, hogy csak mi lakunk benne, és amúgy sem szeretnék saját lakást, ha csak ki nem tudom fizetni zsebből. Nem élünk nagy lábon, de éhezni nem kell, nem nézünk ki szakadtnak, vannak csinos ruháink, stb., eljutunk strandra, meg nyaralni is. Na nem szállodába, hanem sátrazni :) De amikor én gyerek voltam, nekem is ez volt a nyaralás, és tökéletesen meg voltam vele elégedve, a mai napig szeretek sátrazni. Luxus dolgokra nem futja, de nem is bánom. Majd egyszer lehet, hogy futja arra is. Most bőven elég luxus az, hogy eljárunk ide-oda, élvezzük az élet apró örömeit.

Autó sincs, de még vezetni sem tudok, szóval ha lenne sem venném hasznát. Hetente egyszer meg tudom oldani, hogy valaki el vigyen kocsival bevásárolni, de amúgy ha muszáj, még ezt is simán elintézem autó nélkül. Városon belül buszozunk, megfelel így. Nem mondom, hogy nem hiányzik néha az autó, de arra is rájöttem, hogy amilyen idegbeteg állat vagyok, nem is lenne nekem való a dugóban várakozás meg a parkolóhely keresés :D Ha meg utazunk valahova, akkor vonat ami szerintem szórakoztatóbb, mint a autózás. Még ha tovább is tart kicsit.

Tanulás meg... Hát igazából én a fiam születése után jöttem rá, hogy még tanulni szeretnék. Amikor terhes lettem, úgy gondoltam, hogy én már végeztem a tanulmányaimmal, vagy legalább is akkor nem terveztem további iskolát, aztán mégis úgy adódótt.

És nálam a "mindent megadni a gyereknek" nem elsősorban tárgyi dolgokra vonatkozik. Persze kap játékokat is, meg csinos ruhákat, stb. de az élményeket fontosabbnak tartom. Pl. kiránduláskor nyárson sütünk, bóklászunk a természetben, gyógynövényeket gyűjtünk (bámulatos, hogy a két és fél éves fiam milyen pontosan felismeri őket), elviszem az állomásra nézni a vonatokat, mert imádja nézni őket, meg egy csomó hasonló dolgot csinálunk, ami nem kerül pénzbe, vagy alig valamibe, mégis nagyon élvezzük mindketten. Szóval ilyen téren, ha több lenne a pénz, akkor sem nagyon tudnám mire költeni. Mármint persze biztos elmennék egy pár egzotikus országba ha tehetném, de a mindennapi életet nézve nem sok változás lenne.

Mi albérletbe vállaltuk a babát, huszonévesen.

Ugyanígy csinálnám most is! Nem leszek nagymama-korú, mire kamasz lesz :)

Az anyagiak pedig? Ne legyen éhezés, a többi nem számít, a gyereknek nem a saját ház, a saját kocsi, a puccos holmik kellenek. Legyen hol aludni, legyen mit enni, normális körülmények kellenek, és mérhetetlen szeretet kell. Ez nem pénz-kérdés.