Miért korlátozzuk a gyermekeinket?

Nekem tetszik a kirohanásod, sok mindenben egyet is értek, másban nem annyira. Talán a köztünk lévő korkülönbség lehet ennek az oka, mert tisztán emlékszem, milyen nagy hatással volt rám 20 éves korom környékén, mikor olvastam Feldmártól (aki akkor még nem volt ilyen felkapott, csak egyetlen nyeszlett iromány terjedt tőle „kéz alatt”), hogy ő bizony nem korlátozta a gyerekeit semmiben. Odavoltam, és azt gondoltam, én is így fogok cselekedni, ha szülő leszek. Aztán…

Kiemelek pár mondatot tőled, azokra reagálok.

„A felnőttek kiölik a gyermekekből a gyermeket és ez sajnos egyre súlyosabb.”

Azt gondolom, ha valaki ideutazna a múltból, mondjuk csak a 1900-as évek elejéről, azt állapítaná meg, hogy hihetetlen szabadságban és igen „demokratikusan” élnek a gyerekek ma. Régen „kis felnőttként” kezelték őket, kényelmetlen ruhákba dugták, munkára fogták, ahogy lehetett, és nem igazán játszadoztak velük a felnőttek.

Egy időben közelebbi példa: az én gyerekkoromban 1 évesen bölcsődébe adtak sok kicsit, és simán verték a gyerekeket a szülők (engem nem, de számos osztálytársamról tudom)… ja, és a tanároknál is tök elfogadott volt a megalázás és a fizikai fenyítés. Ilyen tekintélyelvű rendszerben nőttek fel a mai tizenévesek szülei, akik közül sokan épp ez ellen lázadnak a saját gyerekük „liberálisabb” nevelésével.

Így azt gondolom, helyes az út, amin halad a társadalom a gyerekekhez való hozzáállásában, de még van hová fejlődni.

Ez a fejlődés viszont az egész társadalmunkra ráférne, anélkül nehéz lesz továbblépni e téren.

„Például van egy ember akinek a viselkedése, megjelenése, szelleme különleges. Belőled mit vált ki? Van akiből pozitív dolgokat míg másokból negatívat. És sajnos az utóbbi sokkal gyakoribb.”

Ez a saját neveltetésükből adódik, hogy arra szocializálódtak, hogy aki bármiféleképpen kilóg, az „veszélyes”. Nyilván ennek a hozzáállásának volt evolúciós haszna.

Azért persze némi fejlődés itt is tapasztalható, hogy megint egy időutazós példát hozzak: régen embereket égettek el máglyán, mert olyan dolgot állítottak, ami ellentétben állt a tömegek hitével, vagy „furán” viselkedtek, gondolkodtak, még ha nem is ártottak ezzel senkinek. Mert a másság félelmetes azok számára, akiket tekintélyelvűen neveltek, az egyedi gondolatok veszélyesek a hatalmon lévők számára. Bár úgy általában számukra bármilyen gondolkozó ember veszélyes. Azért mázli, hogy ma már nem égetnek meg miatta, max. csak egyéb módon „lehetetlenítenek el”. :)

„…már olyan fiatalon is szabályokhoz van kötve. Például most kötelező játszani, kötelező enni, kötelező kimenni az udvarra, kötelező nappal aludni…”

Rendszerre és keretekre szüksége van a gyerekeknek (és a szülőknek is). Egy példa: volt egy magyar doktornő a múlt század közepén, aki „újító” módszereket vezetett be a csecsemőgondozásban. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy adjunk a gyerekeknek nagyobb szabadságot úgy, hogy bizonyos korlátokat állítunk fel számukra. Legjobb példa szerintem: a kisgyereket sokan engedik az egész lakásban mászkálni, és anyuka naphosszat azzal van elfoglalva, hogy „ne nyúlj hozzzá, ne menj oda, nehogy leverd” – ebben a látszólagos szabadságban se a gyerek, se anyuka nem érzi jól magát. Ha viszont úgy alakítod ki a gyerekszobát (nappalit, bármit), hogy semmi veszélyes ne legyen benne, és teszel egy rácsot az ajtajára, akkor a gyerek ebben a térben valóban szabad lehet (anyuka pedig nyugodt, hogy nem kell egész nap tiltania valamit).

Másik példa: ez a dokinő csecsemőotthonokban dolgozott, és bevezette, hogy a gyerekek mindig meghatározott sorrendben kapjanak enni (Pirike után Petike, aztán Gézuka stb.). (Előtte a dajkák úgy etették őket, hogy aki a leghangosabb volt, azt előre vették.) Érdekes módon, sokkal nyugodtabbak lettek mind a csecsemők, mind a dajkák az új módszerrel, mivel mindenki tudta, ki mikor kerül sorra, nem kellett üvölteni és üvöltést hallgatni folyton. (E dokinő módszere egyébként világhírű, mindenhonnan járnak ide tanulni.)

A saját tapasztalatomból is azt gondolom, nagyon jó az, ha már csecsemőkortól van rendszer egy gyerek életében. A korlátokon belül viszont szabad. Remélem, érthető. :)

„Főleg, hogy egy iskolás korú gyereknek van önálló véleménye.”

Nagyon tetszik, hogy ezt gondolod, de szerintem, ha megkérdeznél 100 ember, 50 biztosan nem értene veled egyet ebben. :) Erre a gyerekem iskolájában csodálkoztam rá, mikor volt egy „balhé” (a gyerekek kéréseket mertek megfogalmazni a tanárnak), amelynek kapcsán a tanárok hisztérikus rohamot kaptak (lázadásnak vélték a tekintélyük ellen), egyes szülők pedig őrjöngeni kezdtek, biztosra vették, hogy a szüleik „fűtötték” a gyerekeket, mondván egy 10 éves gyereknek nincsenek saját gondolatai. Ha meg vannak, akkor sem mondja ki, mivel elég tekintélyelvű, féli a tanárt, a „felsőbb hatalmat”, így nem merheti kimondani azokat. Ezeket így konkrétan ki is mondták. No comment.

„Vagy a testnevelés célja sem az, hogy megszeresse a sportot.”

Az iskolai dolgokkal kapcsolatban is teljesen egyetértek. Általában nem az a cél, hogy megértse a gyerek a dolgokat (ne adj’ isten megkedvelje), hanem annyi, hogy visszaböfögje a tegnap megtanult (holnapra elfelejtett) adathalmazt. Megint életből vett példa: a gyerekem elsős volt, mikor azt kérdezte tőlem, miért nem lehet az iskolában kérdezni. Mert náluk nem lehetett. Frontális oktatás, a tanár áll és darálja, amit kell, a gyerekek néma kis szobrokként „szívják magukba”. Csak ne jusson eszükbe róla más, ne merüljön fel bennük kérdés. (Genyó vagyok, de pár év után felmerült bennem a gyanú, a tanárok azért sem szeretik, ha kérdeznek a gyerekek, mert félnek tőle, hogy nem tudnak válaszolni.)

A sporttal kapcsolatban pedig: nekem is nagy szívfájdalmam, hogy nem a mozgás szeretetére akarják őket rávenni. Már gyerekként sem értettem, minek évente felmérni, mekkorát dobok kislabdával vagy hány mp alatt futom le a 100 métert, hiszen nyiván az első alkalmmal kiderült volna, ha hipertehetséges vagyok valamelyikben, és versenyzőnek lehet adni. De még csak nem is gyakoroltuk ezeket folyton, hogy arra lehetett volna fogni az egész felmérősdit, hogy rá akarnak ébreszteni, kitartással egyre jobb eredményeket érhetek el. :)

Node itt is elég szerintem arra gondolni, milyen szerepet tölt be a sport úgy általában ma a világban. Csak a versenysport a lényeg. Tömegek képesek ülni és nézni, ahogy mások ezredmásodpercekkel próbálják megdönteni a rekordokat… számomra érthetetlen, ez miért érdekes, pláne, hogy mindenki doppingol, szóval még azt sem lehet mondani, hogy az „emberi teljesítőképesség határait feszegetik”, ráadásul tudjuk, hogy a versenysportolók tönkremennek előbb-utóbb testileg, tehát még csak jó példát sem mutatnak vele, konkrétan elveszik a testmozgás lényegét, általuk az se egészségesnek, se örömtelinek nem tűnik.

„Ettől már csak az rosszabb amikor tényként közlik a gyerekkel, hogy ez lesz és ő kénytelen megalázkodni mert nincs szavazati joga.”

Legyünk optimisták, hogy minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Ismerek pár felnőttet, akiknél az általad írtakhoz hasonlóan kiderült, hogy a legjobb szándékkal sem sikerült a szülőknek jót tenniük a gyerek pályaválasztásával kapcsolatban. Pl. egy régi osztálytársam végigkínlódott négy évet a gimiben (a szülei is oda jártak, ezért adták őt is ebbe a „neves” középiskolába), mert nem oda való volt. Ismerek olyat is, akinek nem engedték, hogy olyan egyetemre menjen, ami érdekelte, mert abból nem fog tudni megélni. Végül mindketten megtalálták az útjukat, de nyilván kimaradthatott volna jó pár év kínlódás, ha a szüleik a fejükben a gyerekükről élő képet a valósághoz igazították volna.

Ugyanakkor hidd el, hogy baromi nehéz szülőnek lenni, és mivel a szülő is ember, sokszor téved – ezt általában akkor tudja átérezni majd a gyereke, ha ő is szülővé válik. Az ember a saját tapasztalataiból indul ki, példa: apám, aki nagyon szeret, sok évig nem tudta megéteni, hogyan dolgozhatok úgy, hogy nem ülök bent egy irodában 8-tól 5-ig. Mert neki az volt a tapasztalata, hogy ilyen egy „rendes” munkahely. Namármost a mai világban már elég sok atipikus foglalkoztatási mód létezik, és olyan szakmák (triviális példa a webfejlesztő), amelyek a szüleim idejében még sehol nem voltak, és vélhetően ezek száma csak gyarapodni fog, node az ember nehezen képzel el olyasmit, ami még nem is létezik… Persze itt bejön az, hogy épp azért kéne döntésképes, gondolkodni és tanulni tudó embereket nevelnünk, hogy majd tudjanak alkalmazkodni az ő felnőttkorukban megnyíló lehetőségekhez.

A tanulással kapcsolatban még annyit, hogy én azt tapasztaltam, mindegy, mit tanulsz, nem felesleges, előbb-utóbb jól fog jönni. Csak nem kell feladni, és leragadni a rosszban.

„Neked is ugyanúgy tisztelned kell a gyermekedet, mint ahogy elvárod tőle, hogy tiszteljen téged!”

Persze. Csak hát ez az egész kérdéskör egy bizonyos szintű értelmi és érzelmi intelligenciát feltételez – és lássuk be, sokaknak vannak hiányosságaik egyik vagy másik téren. A mi keresztény társadalmunk kifejezetten szereti a hierarchiákat, márpedig az ilyen rendszerekre nem az a jellemző, hogy a feljebb állók az alattuk lévőket tisztelik.

A 11. válaszoló által írtra reagálva: „Azért kell korlátozni dolgokban, hogy tudja, hol a határ..különben olyan idióta lesz, mint a mostani liberálisan nevelt, ordítozó, felnőtteket rugdosó gyerekek.”

Olyan fura nekem, hogy a „liberális” kifejezés kvázi szitokszóvá vált minden téren. Magamról azt gondolom, liberális vagyok, mert hiszek az egyén szabadságában (ennek határa az, hogy mások szabasága ne sérüljön), és nem fogadom el a feltétlen hatalmat, tekintélyt (pl. attól mert valaki idősebb nálam vagy a főnököm, ha egy rosszindulatú bunkó, nem fogom tisztelni). A gyereknevelésben a konzervatív-liberális ellentét pedig azt jelenti számomra, hogy autokrata módon irányítom-e a gyereket, vagy odafigyelve, meghallgatva, a lehetséges kompromisszumokat keresve. A gyerekem mégsem lett „idióta, ordítozó, felnőtteket rugdosó”, sőt, épp azért, mert arra nevelem, hogy mindenki egyenlő, de mégis „más”, így mindenkinek kijár az alap tisztelet és az elfogadás, sokkal toleránsabb, mint azok, akiket folyamatos drillben tartanak a szüleik.

Nagyon érdekes, hogy az idézett mondatba beleírtad a „felnőtteket” szót, mert az iskolában pont azt tapasztaltam, hogy ha egymást vertik, szadizzák a gyerekek, az egyáltalán nem zavarja a tanárokat, csak a saját tekintélyük elleni „lázadás”. Szerintem pedig pont ugyanolyan gond, ha egy gyerek egy másik gyereket rugdos, mint ha egy felnőttet.

Bocs, agymenésem van, még valami eszembe jutott a neveléssel kapcsolatban.

Sokan mondják, hogy „engem is vertek, mégis ember lett belőlem” vagy „tanulja csak meg a gyerek, hogy nem szabad szólni semmiért, ne adj' isten kiállni az igazság mellett, mert különben hogyan fogja elviselni a hatalmaskodó, hülye főnökét”. Azért nagyon érdekes gondolkodás ez, mert ezzel mintegy legitimálják a rosszat, olyan, mintha azt mondanák, hogy „azt szeretném, hogy majd az unokámat is verjék, a munkahelyén pedig szívassák”.

Szerintem a jövőt a gyerekeink fogják alakítani. Ha arra nevelük őket, hogy törődjenek bele a rosszba, akkor ők is tovább fogják vinni ezt a vonalat. Ha azt szeretnénk, hogy az általunk rossznak tartott dolgok ne történjenek meg velük, akkor úgy kell nevelnünk őket. Hogy felnőve ők jobban csinálják. Merjék jobban csinálni. Persze nem biztos, hogy ettől nekik könnyebb lesz, sőt, de máskülönben esély sincs a „fejlődésre”.

(A példáknál maradva: az emberből szülőként elemi erővel tör fel az otthonról hozott nevelési példa, ha verték, nagy eséllyel ő is így fog tenni – persze ki lehet ebből törni –, ha arra okították, hogy a „főnöknek mindig igaza van”, akkor nagy eséllyel végigkínlódja az életét egy igazi hülye beosztottjaként.)

"A mi keresztény társadalmunk kifejezetten szereti a hierarchiákat, márpedig az ilyen rendszerekre nem az a jellemző, hogy a feljebb állók az alattuk lévőket tisztelik."

A mi társadalmunk sajnos rég nem keresztény. Sosem volt igazán az, legfeljebb erős hatást gyakorolt bizonyos ideig a kereszténység. Ma már alig van hatása. Épp ez a baj.

"Ha viszont úgy alakítod ki a gyerekszobát (nappalit, bármit), hogy semmi veszélyes ne legyen benne, és teszel egy rácsot az ajtajára, akkor a gyerek ebben a térben valóban szabad lehet (anyuka pedig nyugodt, hogy nem kell egész nap tiltania valamit)."

Magyarul bezárták a gyereket, hogy az anyukának ne keljen odafigyelnie rá. Ez aztán a "szabadság".

"„Főleg, hogy egy iskolás korú gyereknek van önálló véleménye.”

Nagyon tetszik, hogy ezt gondolod, de szerintem, ha megkérdeznél 100 ember, 50 biztosan nem értene veled egyet ebben. :) Erre a gyerekem iskolájában csodálkoztam rá, mikor volt egy „balhé” (a gyerekek kéréseket mertek megfogalmazni a tanárnak), amelynek kapcsán a tanárok hisztérikus rohamot kaptak (lázadásnak vélték a tekintélyük ellen), egyes szülők pedig őrjöngeni kezdtek, biztosra vették, hogy a szüleik „fűtötték” a gyerekeket, mondván egy 10 éves gyereknek nincsenek saját gondolatai. Ha meg vannak, akkor sem mondja ki, mivel elég tekintélyelvű, féli a tanárt, a „felsőbb hatalmat”, így nem merheti kimondani azokat. Ezeket így konkrétan ki is mondták. No comment.

„Vagy a testnevelés célja sem az, hogy megszeresse a sportot.”

Az iskolai dolgokkal kapcsolatban is teljesen egyetértek. Általában nem az a cél, hogy megértse a gyerek a dolgokat (ne adj’ isten megkedvelje), hanem annyi, hogy visszaböfögje a tegnap megtanult (holnapra elfelejtett) adathalmazt. Megint életből vett példa: a gyerekem elsős volt, mikor azt kérdezte tőlem, miért nem lehet az iskolában kérdezni. Mert náluk nem lehetett. Frontális oktatás, a tanár áll és darálja, amit kell, a gyerekek néma kis szobrokként „szívják magukba”. Csak ne jusson eszükbe róla más, ne merüljön fel bennük kérdés. (Genyó vagyok, de pár év után felmerült bennem a gyanú, a tanárok azért sem szeretik, ha kérdeznek a gyerekek, mert félnek tőle, hogy nem tudnak válaszolni.) "

Persze, kétségtelen; hogy gyenge képességű, ostoba , hisztis, csak saját tekintélyüket féltő tanárok vannak.

Az azonban, hogy némelyek visszaélnek a fegyelmezőeszközökkel még nem azt jelenti, hogy a nevelés alapjaiban rossz dolog.

„A mi társadalmunk sajnos rég nem keresztény. Sosem volt igazán az, legfeljebb erős hatást gyakorolt bizonyos ideig a kereszténység. Ma már alig van hatása. Épp ez a baj.”

Ezt fejtsd ki, kérlek, bővebben, mert nem szeretném félreérteni, mire gondolsz pontosan. Hogy érted pl., hogy „sosem volt az”? Hol volt a földön „valódi” kereszténység?

„Magyarul bezárták a gyereket, hogy az anyukának ne keljen odafigyelnie rá. Ez aztán a "szabadság”.”

Ügyesen kötözködsz, de félreértetted a lényeget. Szerintem nem létezik abszolút szabadság – erre hoztam a triviális példát, hogy a szabadságom csak addig terjed, amíg mások szabadságát nem gátlom vele, nem veszélyeztetek másokat (hiába lenne kedvem egy gránátvetővel lődözni a városban a házakra, nem tehetem meg, mert mások életét/vagyonát veszélyeztetném).

Ugyanígy azt gondolom, a gyereket sem veszélyeztethetem (vagy ad absurdum a férjem baromi drága kínai vázáját, ha lenne ilyen), ezért olyan környezetet kell kialakítanom a gyerek számára, ahol ő és egyéb dolgok is biztonságban vannak. Választhatnám persze azt is, hogy egész nap rohangálok a gyerek után, és ráütögetek a kezére (tudom, sokan inkább így tesznek), azonban szerintem szabadabb, ha egy biztonságos környezetben van, ahol azt csinál, amit akar (plusz nem egy idegbeteg anyával tölti a napjait, aki már teljesen kivan a „rossz zsaru” szereptől).

Persze e témához még hozzátartozik, hogy szerintem azzal is gátolja valaki egy gyerek szabadságát, ha csecsemőkorától nem hagyja békén, mindent megmutogat, megcsinál helyette, nem hagyja, hogy szabadon felfedezze a testét, a környezetét stb.

„Persze, kétségtelen; hogy gyenge képességű, ostoba , hisztis, csak saját tekintélyüket féltő tanárok vannak.

Az azonban, hogy némelyek visszaélnek a fegyelmezőeszközökkel még nem azt jelenti, hogy a nevelés alapjaiban rossz dolog.”

Nem, valóban nem jelenti, és nem írtam ilyet. Lásd például az eggyel fentebbit, ahol a korlátok szükségességét ecseteltem.

De olyat sem írtam, hogy a tanárok mind olyanok, mint a példámban (bár tény, hogy sajnos sok ilyenhez volt szerencsém a saját és a gyerek tanulmányai révén is). Sajnálom, ha magadra vetted. :)

"Hogy érted pl., hogy „sosem volt az”? Hol volt a földön „valódi” kereszténység? "

A valódi keresztyénség lényege: Elfogadtam Jézus Krisztust személyes megváltómnak; személyes kapcsolatban vagyok Vele.

Ilyen személyes Hite még protestáns falvakban sem volt mindenkinek 100 vagy 200 évvel ezelőtt se. Katolikus falvakban végképp nem.

Persze ettől még elhitte a többség, hogy Isten létezik (amíg a kommunista propaganda át nem mosta az agyukat).

Eljártak templomba. Így sok Keresztyén kultúrális elem, gondolat, meg valami a keresztyén erkölcsi értékekből rájuk ragadt; de ez még nem volt valódi keresztyénség.

Ennyi.

"„Magyarul bezárták a gyereket, hogy az anyukának ne keljen odafigyelnie rá. Ez aztán a "szabadság”.”

Ügyesen kötözködsz, de félreértetted a lényeget."

Hát ha ez neked kötözködés, arra nincs mit mondani...

„Például most kötelező játszani, kötelező enni, kötelező kimenni az udvarra, kötelező nappal aludni...”

Íme egy jó példa ennek megváltoztatására:

[link]

(Érdekes az is, hogy Németországban meg tudják oldani, ha pelenkázni kell még egy ovist.)