Kérek mindenkit, elolvasnátok, és adnátok nekem tanácsot?

Hát ez nagyon nehéz kérdés...

Nyilván a saját szüleihez az ember ragaszkodik,és mindent megtenne értük,és lássuk be valahol kötelessége is,hiszen ők is a gyerekük mellett álltak jóban-rosszban.Így tehát a férjed is így érez,és próbálna segíteni a szüleinek,akármilyenek is.Ez érthető!De azt mondjuk megértem a te szempontodból,hogy nem mennél se anyóssal egy helyre,se albérletbe,se a gyerekedet nem tennéd ki ilyen életnek...hát nehéz ez nagyon.Én vagy ápolót vennék fel hozzá,vagy ha úgyis annyi rokon van,akkor beosztanám az időt,hogy mikor,ki segítsen nekik.Egyébként szerintem is leginkább az anyósod dolga lenne ápolni....

Én tudom, milyen beteg emberrel együtt élni. Születésemtől fogva úgy éltünk, hogy mindig élt velünk egy gondozandó családtag (ki súlyosabb, ki "könnyebb" betegséggel) 20 éves koromig néhány hónapos szünettel így ápolták a szüleim a dédszüleim, nagyszüleim. Senkinek nem volt könnyű, pedig eleve mind egy faluban éltünk, jól ismerték és szerették egymást.

Ha ti most elköltöznétek egy városi albérletbe anyósodékkal, egy "normális" méretű albi egy vagyon lenne. Amit valószínű nektek kellene fizetni. Apósod gondozása javarészt rád hárulna, mert "úgyis otthon vagy"

Ha még szeretnétek babát, gondolom, akkor nem arra szeretnél várni a babaprojekttel, hogy apósod meghaljon, és majd könnyebb lesz.

Ha apósod állandó gondozásra szorul, anyósod otthon maradhat vele ápolásin. Ha nem tud, vagy végképp nem akar, akkor osszátok el a költségeket (a férjed sem egyedüli gyerek) és fogadjatok ápolónőt.

Ne haragudj, hogy megkérdezem, de biztos, hogy a férjed ötlete volt a városi albérlet és nem anyósodé, vagy a férjed valamelyik testvéréjé? Mert nállunk volt hasonló dolog, és évek múlva derült ki, ki volt az értelmi szerző.

Szia!

Teljesen megértelek, én sem vállalnám ezt az életet.

Szerintem a párodnak fogalma sincs, hogy mibe is akar belevágni. Érthető, hogy segíteni akar, de egy ilyen beteg ember ápolása hatalmas feladat, fizikailag, lelkileg. És gyanítható, hogy ezt a munkát nem a férjed végezné, hanem veled csináltatná. Semmiképpen ne menj bele, mert ez hatalmas csapda sajnos. Ha most belevágsz, belevágtok, nem tudtok majd szabadulni. Most após, aztán idővel anyós is... A ti kapcsolatotok, az életetek, a gyerek élete meg szépen tönkre megy.

Nem tudom, hogy a párod most miért ennyire hajthatalan, talán valamit kompenzálni akar. (esetleg lelkiismeret-furdalása van)De tényleg fogalma sincs, hogy mi vár rá. Nekem nagymamám sajnos hasonlón ment keresztül, végignézni, végigasszisztálni egy ilyen leépülést... még most is a sírás kerülget, ha eszembe jut. Nagymamámnál egyébként elég gyors lefolyású volt, szinte napról napra történt, és hajmeresztő dolgai voltak. Pl. vécére akart menni, de a bejárati ajtón ment ki, és észre sem vette, azt hitte, a vécén van, és a folyosón... hmmm,... meg a lakásban is, ahol épp érte, ágyban, fotelben... Kérdezd meg a férjedet, hogy akar ő így élni? És tényleg ki akarná tenni ilyennek a picit???

Előző válaszoló vagyok. Szép kis család. A felesége, a lánya lepasszolja apukát, ők ugye nem hajlandóak egy cseppnyit sem változtatni az életükön. Ahogy írtad, akkor neked meg miért is kéne???? A férjed fordított esetben ugyanilyen lelkes lenne vajon? Ő önként és dalolva bevállalná mondjuk, hogy az anyósa/apósa fenekét törölgesse, takarítsa utána a szaros ágyneműt, fürdesse, hogy ne tudjon kimozdulni miatta 10 percre sem a lakásból, mert non-stop felügyeletet igényel az illető?

Biztos vagyok benne, hogy sejtelme sincs a párodnak, hogy valójban mivel is jár egy ilyen beteg ember. Nyilván anyós és sógornő kapisgálják már. Egyébként én őket sem ítélem el, ez egy embertpróbáló feladat, vannak olyan emberek, akik olyan lelki beállítottságúak, hogy szívesen viselik gondját másoknak (altruisták, pl. a nagyon elhivatott ápolók, orvosok, önkéntes kórházi és szociális segítők). De a legtöbb ember nem ilyen. Persze szeretetből az ember sok mindent megcsinál, meg a társadalmi elvárás miatt is, de azért tudni kell, hogy hol a határ. Pl. más dolog egy balesetből lábadozó embert ápolni pár hétig, vagy egy influenzást, megint más egy rákos embert (na ez sem kis próbatétel- sajnos ezt is tudom), és megint más egy szellemileg-és testileg is leépülő ember mellett lenni.

Nézd, ha a párod ennyire bekeményít most, az nem jó jel. Egy normális kapcsolatban tudni kéne kompromisszumot kötni, illetve meghallgatni, elfogadni a másik érveit is. Ő most úgy tűnik, nem igazán törődik azzal, amit Te mondasz. És ha a kicsi fiatokra sincs tekintettel... hát, ez elég gáz.

Tudom, hogy fáj, de azt hiszem, meg kell mondanod neki kerek perec, hogy Te ebbe nem mész bele, és ha annyira ápolni akarja, akkor tegye, de nélküled.

Lehet, hogy haragudni fog rád, de nem engedd magad zsarolni. Ha menni akar, engedd, hogy menjen, HA marad, engedd, hogy duzzogjon.

Talán, ahogy majd telik az idő, és ráébred, hogy valójában mivel is jár az apja állapota, akkor rájön, hogy nem alaptalanul akartál kimaradni az egészből.