Hány évesen mondjuk meg a gyereknek, hogy nem létezik a Mikulás, nem a nyuszi hozza az ajándékot. Stb?

Soha nem mondtuk meg. Meg iden is volt nyuszifeszek, tavaly is Mikulas. Ez nem hazugsag. Tudjak regota, hogy mi a helyzet, de a csodakban hinni jo:)

8, 14 es 17 evesek.

Ez nem hazugság. A gyerekpszichológusok szerint is szüksége van a gyereknek erre a mesevilágra az egészséges lelkivilágához. A csodák kellenek gyerekkorban.

Nem kell elmondani, amíg magától nem kételkedik. Akkor is csak annyira válaszolni, amennyit épp kérdez és hozzátenni az ajándékozás szeretet- kifejező mivoltát. Valamint ezután is meg lehet beszélni a gyerekkel, hogy "azt játszuk" és belevonva őt is a játékba, tovább játszani.

10 éves a fiam. Mindent tud, de ő maga akarja tovább játszani. Néha annyira beleéli magát, hogy elgondolkozom, hogy "elfelejtette?" , aztán egy-egy pillantásból, általa elrejtett akándékból kiderül, hogy nem, csak élvezi a játékot, így kicsit tovább élheti át a csodát. Ami pedig létezik, én felnőtt fejjel is megtalálom. Mert meg akarom találni.

Kb. 8-10 éves kor körül maguktól rájönnek. Nem hirtelen, hanem lassan összerakják a logikai bukfenceket, vagy esetleg kortárs felvilágosítja őket.

ÉN emlékszem, hogy milyen jó volt kisgyerekként a misztikus, meseszerű élménye a húsvétnak, karácsonynak, télapónak, stb. A szülők partnerek voltak, mondhatni egyszerűbb "bűvésztrükkökkel" elhitették, hogy éppen most suhant el az adott figura, egy pillanattal maradtam le. No meg a várakozás öröme, a rácsodálkozás.

Ugyanezt látom a 3 éves lányomnál, aki idén kezdte el valóban felfogni pl. a húsvéti nyuszit. Annyira jól sikerült, hogy neki 5 napig jött a nyuszi. Reggel úgy kelt, hogy hatalmas vigyorral mondta, hogy "Szeretem a nyuszit, a nyuszi is szeret engem!" - és látszott, hogy most nagyon kerek neki a világ. Azt a csillogást a szemében, ahogy a fűben vadászott az apró ajándékokra és sikítozott örömében, amikor rábukkant egyre. A "szajré" őrzését, rendezgetését, az elégedett gyönyörködést a gyűjteményben...

Ezeket a figurákat pszichológiai szempontból egy polcra tenném a mesehősökkel. Csak ez interaktívabb, hiszen "találkozik velük". Kiszámítható koreográfia szerint zajlik minden, ezért egyfajta pozitív visszacsatolást kap arról, hogy a világban van örömforrás és kiszámíthatóan működik.

A kicsiknél hasonló élményt jelent, mint a felnőtteknek egy kezdődő kapcsolatban a randira készülés, a randi megélése, vágy az ismétlődésre. Vagy munkakeresésnél egy jó állás kilátásba kerülése, az interjú utáni izgatott várakozás, majd az öröm, hogy sikerült. Ilyenkor természetes úton beömlik a dopamin az agyba, ami a boldogság és a jóleső izgatottság érzéséért felel.

Jómagam nem vagyok vallásos, de több olyan közeli barátom van, akik valamelyik vallás gyakorló követői. (Keresztény, zsidó, stb.)

Egyikük sem mozdult el szélsőséges irányba, vitázni és kényeset kérdezni is lehet a vallásukkal kapcsolatban. Mindegyiküknél azt látom, hogy egy nagyon jó keretet, belső nyugalmat ad nekik, egyben rettentő toleránsak a más vallású vagy ateista emberekkel is.

A nyuszi-mikulás-jézuska, stb hasonlóan működik a gyerekeknél. Az ő szemszögükből ezek hasonlóak, mint a hívőknek isten. Hisznek benne, és gondoskodó barátként tekintenek rájuk. Egyfajta érzelmi kapaszkodók.

Ez utóbbit inkább a nem vallásos környezetben nevelkedett gyerekekre értem. Gyerekszemmel a vallásról nem tudok nyilatkozni, arra nincs rálátásom.

Az én kisgyermekeim hisznek még minden csodában, hál' istennek! És nagyon szeretném, hogy még sokáig így legyen. És mérhetetlen korlátoltságnak tartom, hogy egyes szülők az őszinteségre fogva összerombolják a kisgyermekeik varázslatos mesevilágát. Mert hinni a Jézuskában, Mikulásban és a Nyusziban valójában hinni egy-egy csodálatos mesében és mesebeli alakban, akiket most még a gyermekek valóságosnak hisznek. Ahogy idővel rá fognak jönni arra, hogy nincs félelmetes alak a sötétben vagy nem kell boszorkányoktól félni és tündérek sincsenek, ugyanúgy majd rá fognak jönni arra is, hogy Jézuska, Mikulás és a Nyuszi is egy-egy képzeletbeli alak, akik segítségével a felnőttek is csodaországban találják magukat az év egy-egy napján. Számomra csodálatos a mai napig karácsonyra készülődni vagy a Mikulásnak kitisztítani és kitenni az ablakba a csizmákat, hihetetlen gyermeki izgalommal készülök én is ezekre az ünnepekre, és maga a varázslat, amikor a gyermekeim arcán látom ugyanezt az izgalmat. Számomra hinni ezekben a csodákban annyit jelent, hogy a hit csodákra képes. Az én gyermekeim remélem azt fogják megtanulni ebből, hogy higgyenek, mert a hittel szebb, boldogabb az élet. És hangsúlyozom, nem vagyunk,vallásosak, nem járunk templomba, tehát nem vallásos hitről beszélek.

A hit számomra a jóba vetett hit, a szeretet ereje, és egy nagy adag kellemes borzongás, ami hozzákapcsolódik. Én ugyanúgy hinni akarok abban, hogy a pár éve hirtelen elhunyt édesapám vigyáz ránk, látja a gyermekeimet, akit Ő már nem ismerhetett meg, és hogy még valamikor megölelhetem (vagy csak a lelkünk találkozik, de valaminek akkor is lennie kell). Hiszek a lélekvándorlásban, az öngyógyításban, az agykontrollban, a gyermeki lélek tisztaságában, a természet (gyógyító) erejében, a metakommunikációban és még sorolhatnám. Lehet, hogy mind mese, de gyönyörű mese, és boldogabban élem az életem a hitem segítségével.

Te, kérdező, aki kíméletlenül őszintén össze akarod törni ezeket a csodákat a gyermeked számára, pusztán csak az őszinte, gyermeki hitre való képességét szándékozol megnyirbálni egy kicsit a gyermekednek. Szerintem nagyon nagy kár érte!