Egy gyerek születését meg lehet bánni?

A barátnőmön úgy látom, hogy igen, illetve nem csak látom, hanem mondja is :(

Ő "önszántából vállalta", vagyis nem becsúszott, hanem tervezett gyerek volt az övé. A probléma ott kezdődött, hogy leginkább a férje akarta, ő meg csak "belement", hogy legyen gyerek, pedig soha nem volt különösebben felvillanyozva a gyerekvállalás gondolatától. Nem is értettem akkoriban sem, hogy akkor minek csinálják, minek járnak kivizsgálásra, minek ovu tesztel és ilyenek. Folyamatosan mondogatta, hogy ha nem jön össze, akkor ő csak örülni tud majd neki.

Mikor megszületett, akkor azon mérgelődött, hogy neki e napot a kórházban kell aludnia, mikor legszívesen cserélne a férjével és maradjon bent ő a gyerekkel és etesse tápszerrel, ő meg megy haza a saját ágyába.

Már 2 éves a kislány és a barátnőm folyton azon panaszkodik, hogy nem tud elmenni kozmetikushoz, körmöshöz, moziba, szórakozni, stb, mert a férje nem engedi, hogy babysittert hívjon a barátnőm a gyerekhez, mert azt mondja, hogy így sem foglalkozik a gyerekkel.

Igen.

De ez tabu a társadalmunkban,így soha nem fogja bevallani csak az,aki olyan lelki állapotban van,aki "szarik" a normákra.

Becsúszott baba a miénk, de nem bánom. Bár be kell, hogy valljam, hogy néha hiányziik a baba előtti élet, mikor még bárhova el tudtam jutni. Ilyenkor mindig lelkiismeret furdalásom van. Szeretem nagyon, mellette nem unalmas az élet, életemet adnám érte, de jól esik néha, amikor egyedül, csendben vagyok otthon.

Sajnos ismerek olyan anyának nem mondható lényt, aki szinte utálattal beszél a gyerekéről, az ordítozását 3 házzal arrébbról is hallom. 2 gyereket már elvett tőle a gyámügy, most jön a 4., de úgy néz ki, hogy őt sem hozhatja haza, remélhetőleg. Remélem, hogy aki nála van kislány azt is elveszik tőle. Csúnyán fog hangzani, de az ilyennek bevarrnám a micsodáját. Nem tudom felfogni, hogy hogyan nem szeretheti egy anya a gyermekét.