Ma fültanúja voltam egy gyermekbántalmazásnak. Normális, hogy ennyire megviselt lelkileg?
Én egy lakótelepen lakom. Ma, a késő délelőtti órákban néhány lépcsőházzal az én lakótömbömtől egy nyitott ablakon kihallatszott, miszerint egy "apa" (szerintem az ilyen csak biológiailag apa, ezért tettem idézőjelbe) ordibál a lányával, erre a lány azt mondja, hogy "Utállak titeket!". Ezután 2 akkora pofoncsattanást hallottam, hogy visszhangzott a panelházakon, majd a lány elkezdett sírni, de olyan szívszorítóan keservesen, hogy a hangja betöltötte a környéket.
Nem ismerem az előzményeket és azt sem tudom, kikről van szó, mert nem ismerek abból a lépcsőházból senkit, de annyira tehetetlennek éreztem magam, legszívesebben felmentem volna és helyretettem volna azt a vadállatot.
Tudom, hogy könnyen beszélek, mivel nekem nincs gyerekem, és közel sem biztos hogy valaha lesz is egyáltalán. Tudni kell rólam, hogy egy önálló élettel és egzisztenciával rendelkező meleg srác vagyok. Lehet, hogy a homoszexualitásom miatt vagyok érzékenyebb lelkileg egy átlag férfinál, de úgy gondolom, hogy egy gyerek bántalmazása nem lehet megoldás semmiféle problémára, van olyan ország, ahol egyetlen pofon is törvényileg tiltva van, szerintem nagyon helyesen. Ha egyszer lenne gyerekem (akár örökbefogadással), egészen biztosan nem emelnék kezet rá semmilyen körülmények között és nem aláznám porig, akármit is csinált, mert mindenre lehet találni normális megoldást! Jól esett ezt most kicsit kiírni magamból, mert tényleg nagyon megviselt az eset.
Köszönöm, hogy végigolvastad!
29/F
A 80%-os válaszoló alábbi gondolatai az én gyerekkoromra is igazak:
"Nálunk is elcsattant annak idején jó néhány pofon (öv fel sem merült). Mondhatnám,h megérdemeltük, de akkor is, és most is úgy érzem,h nem volt egy sem jogos. 100szor több kárt okozott, mint amennyi előnyt a jólneveltségem terén. [...] egyáltalán nem tudok gyengéd szeretettel gondolni az apámra."
Annyi a különbséggel, hogy az én apám már 10 éve meghalt, és szörnyű kimondani, de pontosan ezen tettei miatt soha nem sajnáltam őt és a mai napig egyáltalán nem érzem a hiányát, mert lelkileg megnyomorított. Többen a homoszexualitásomat is az apámmal való rossz viszonyra vezetik vissza, bár szerintem az inkább okozat, mint ok.
válasza: válasza: válasza:Milyen könnyű kimondani hogy te ezt meg azt tuti nem így meg úgy csinálnád, igen, persze, mindenki határozott elvekkel indul neki a gyereknevelésnek, aztán rájön hogy az élet nem mindig olyan mint elképzelte.
Rengeteg dolog játszhat közre. Szerintem nem kellene ezen ennyire megbotránkoznod pont azért, mert fogalmad nincs az előzményekről. Én is kaptam jó pár pofont míg felnőttem. Volt amit utólag jogosnak mondok, ez kb 10% a többi a szüleim hülyesége és alkalmatlansága.
Azóta nekem is vannak gyerekeim, sokkal türelmesebb vagyok velük és sokkal több szeretet, törődést kapnak, mint én kaptam anno. Tehát nálam csípőből megbukott hogy aki rideg, agresszív nevelést kap, az ugyan azt adja majd vissza. Viszont elutasítom ezt a nagy mai divatos liberális gyereknevelést hogy a gyerek mindennek az alfája és omegája és minden körülötte forog, szent és sérthetetlen, csak jogai vannak, kötelességei nincsenek. Mert lassan itt tartunk, átesett a dolog a ló túloldalára. Egy szó mint száz könnyű egy ilyen kiragadott részletből kívülállóként ítélkezni, igen is lehet hogy megérdemelte azt a 2 pofont.
válasza:Kaptam verést, már egész pici koromtól, mert tanuljam csak meg, ki azúr a háznál meg hogy meddig az addig.
A gyerekkoromat tonkretette a retteges, mert minden tevedesert, hibaert kiabalas, csak kis fenekrecsapas, egy enyhe kis pofonka, egy laza nyakleves es satobbicske járt, hat mi az, ugyebár. Nyoma sincs. Csak a lelekben, az emlekekben.
Nem szeretem az apamat, sose tudtam szeretni, a fentiek miatt nem alakult ki koztunk semmilyen apa-gyerek kapcsolat. Semmi bizalon. Amint lehetett, kollegiumba mentem, majd elkoltoztem otthonrol. Idegen maradtam a szamara,mert nem engedtem, hogy megismerjen. 33n
Felnött vagyok, nem vokt jogos egyetlen utes sem
válasza: válasza:Szerintem emberek vagyunk, a legvastagabb idegszálak is elpattannak néha. Elismerésem, ha valaki sosem csapott a gyerek fenekére, komolyan, sziklaszilárd akarat kell hozzá, ezt tartom helyesnek így kellene csinálni. Én is ezt próbálom, de volt, hogy nem ment. Szerintem az a fontos, hogyha megesik, tudatosítsuk a gyerekkel, hogy rosszat csináltunk, nem érdemelte meg, senki nem érdemli meg, hogy elverjék. Nem muszáj megbocsátania, de én elismerem, hogy a saját hibámból történt, nem voltam elég erős.
Ezek nagyon nagyon ritkán szerintem beleférnek. Az nem, hogy valaki nevelési célzattal üti a gyerekét. Aki szerint meg lehet ezt érdemelni gyerekként, azzal valami nagyon nem stimmel. A gyerek másból is meg tudja tanulni a határokat, nem egy veréstől lesz együttérzőbb. Szerencsére a szóbeli megalázásra, nyilvános megszégyenítésre még nem volt példa nálunk.
Egyébként meg rombolja a kapcsolatot a szülőkkel, én is kaptam, és nem csak apával lett rosszabb a viszonyom, hanem anyával is, aki végignézte, és jóváhagyta.
válasza:Szerintem normalis,en is ilyen vagyok.
Par hetig eltem panelban es volt egy kisfiu akit rendszeresen bamtalmaztak, fenyegettek. Sokszor probaltam megtalalni melyik lakasban laknak, de nem sikerult :(
válasza:#4 "A szomszéd leukémiás kislányt bántottam és fenyegettem."
Tehát a gyengébbet bántottad, apád meg egy szállal nem volt jobb nálad, mert ahelyett, hogy már időben elmagyarázta volna, hogy miért rossz ilyet tenni, inkább ő is a gyengébbet bántotta, azaz téged. Totálisan logikátlan és kontraproduktív.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!