Ma fültanúja voltam egy gyermekbántalmazásnak. Normális, hogy ennyire megviselt lelkileg?

magasabb lehet az érzelmi intelligenciád az átlagnál, ugyanis addig nem szokott egy átlagember ilyeneket észre venni sem, míg nem lesz saját gyermeke, onnanstól sokkallta érzékenyebbé, empatikusabbá válik mindenki a gyermekek felé(leszámítva az abnormális embereket)

de mivel te még csak szülő sem vagy, ebből következik, amivel kezdtem.

Az a baj, hogy nem tudsz az esetről semmit. Lehet hogy teljesen jogtalanul kapta és az apja egy idióta, de lehet, hogy nem.

Én is kaptam párszor apámtól gyerekkoromban, volt hogy övvel. Ha valaki épp azt a pillanatot kapja el biztos egy állatnak gondolja apámat. De minden egyes ütést amit kaptam teljes mértékben megérdemeltem és jót tett vele nekem.

25/N

nagy tévedés 2.

jogosnak csak azért hiszi a gyermek, mert feltétlenül hisz a szüleinek és a magatartásuk helyességében. a gyermek a szülőt utánozva tanul.

ezért van az, hogy hiába büntetendő a verés, poon, nem tudják betartatni mert az emberek jogosnak hiszik a gyermekkorukban kapott pofonokat, holott nem volt az. de a gyermekkori téves beidegződéseket pszichológus sem tudja kiiktatni.

Jogos volt, teljes mértékben.

A szomszéd leukémiás kislányt bántottam és fenyegettem.

Illetve a tesómat megvertem úgy istenesen.

Jogos volt, utána tértem észhez, hogy rossz az amit csinálok. Néha igenis, ha nincs más megoldás kell egy-egy nevelőcélzatú pofon, nem értek egyet ezzel a mai hülyeséggel, hogy egy ujjal sem nyúlhatsz a gyerekedhez. Dehogynem, ha a szükség úgy hozza.

Szia, olyan érdekes dolog ez, hogy vajon mi számít gyerekbántalmazásnak? Van, aki szerint egy pofon, van, aki szerint egy alapos verés, de van olyan is, aki már a szülői szóban való fenyegetést is lelki bántalmazásnak tartja.

Nekem 2 lányom van és rettentő nehéz a középutat megtalálni. Iszonyatos önfejű és akaratos gyerekek, a kisebbik ráadásul ha elkapja egy hisztiroham, még magában is képes kárt tenni, pl. rúgja az üvegajtót. Szóval marha nehéz dolog szülőnek lenni és a mi idegrendszerünk is véges, a gyerekek meg nagyon is jól tudják feszegetni a határokat, hogy vajon meddig lehet elmenni.

Egy gyereknek muszáj határokat szabni, mert így fogja magát biztonságban érezni, ez tény. A szülő felelőssége, hogy megmutassa a helyes utat, hogy szocializálja a gyerekét, ami már egész pici kortól megkezdődik. Nekem végtelen a türelmem, de bizony van, hogy naponta előfordul, hogy felemelem a hangom, mert olyan cirkusz van semmitmondó dolgok miatt. Nem tudhatod az előzményeket, miért is történt mindez. Én magamról tudom, hogy engem a szüleim nem bántottak, viszont néha napján elcsattant egy-egy atyai pofon, mivel én is egy marha önfejű és lázadó gyerek voltam. De mégsem mondanám ezt gyerekbántalmazásnak, hiszen a szüleim jó irányt mutattak nekem és sokszor nem hatott a szép szó, a "beszéljük meg", mentem a saját fejem után. Ma már tudom, ha nem lett volna meg ez a minimális szigor, sem a sulit nem végeztem volna el és valószínűleg a kábítószerezésbe is belefolytam volna. De ott voltak, figyeltek és időben közbeléptek. Vannak gyerekek, akiknél működik a szép szó és a büntetés, van, akiknél semmi hatása. Engem azért is megszóltak, amiért a kisebbik lányom hisztirohamot kapott és elkezdte karmolni az arcát, először felvettem és átöleltem, próbáltam megnyugtatni, de nem működött, engem is karmolt és belémharapott. Pici pohár vizet locsoltam rá, hogy kizökkenjen ebből az állapotból és hatott. Abbahagyta a hisztit és nézett, hogy most mi van. Más már ezt is gyerekbántalmazásnak tartja, vagy ha lemosod az arcát langyos vízzel... na nálunk ma már elég, ha rátör a hiszti pl. azért, mert reggel éhgyomorra nem kaphat gumicukrot (!), csak annyit mondok, kicsim kérsz egy kis vizet? és már abba is hagyja. Az a szülő, aki nem következetes sajnos pont később, 10-12 éves korban fogja megszívni és már nem fog bírni a gyerekével. Én annak vagyok a híve, hogy a gyerekem ne féljen tőlem, ne azért legyen jó, mert fél a büntetéstől vagy a veréstől, hanem ezért, mert ő maga is tudja, hogy rossz az, amit tesz. De ez egy marha hosszú folyamat és küzdelem, amíg idáig eljutsz egy kisgyerekkel.

Szerintem normális. Én utálom azt a manapság divatos hozzáállást, h nem kell mások dolgával törődni. Vannak kivételek. Adott helyzetben te nem tudsz mit tenni, d igazából annyi értelme van részedről ennek az egésznek,h ilyenkor elgondolkodik egy kicsit az ember. Kicsit átgondolja a dolgokat - még ha csak elméleti is a részedről a gyerek téma. A személyiségfejlődeshez kell (az elmélkedés, nem a pofon).

2esnek. Azért bizonygatja magának az ember,h jogosak voltak a pofonok, mert nehéz elismerni,h nem volt tökéletes gyerekkorunk, nem megfelelően szerettek a szüleink, ráadásul ők sem olyan nagyszerűek, ahogy azt az ember (főleg a gyerekek) gondolni szeretnék. Csak ez a felfogás (el sem tudom képzelni,h épeszű ember,h tarthatja helyénvalónak az övvel verést) vezet oda,h a bántalmazottból bántalmazó lesz. Mert ha nekem jót tett,h apám vert, akkor majd az se lesz gond,ha én verem a gyerekem.

Nem gondolom, hogy tökéletes gyerekkorom volt és a szüleim tökéletesek lennének. Én úgy szeretem őket ahogy vannak. Ők csak nevelni akartak, jó útra téríteni, így látták helyesnek, szerintem helyes is volt.

Két kislányom van, nem bántottam őket eddig, de ha az egyik átmegy a szomszéd ágyhozkötött gyerekhez és módszeresen kínozni fogja, akkor elképzelhető, hogy odavágok egyet. A gyereknevelés nem megy olyan kiméreten, tankönyvszerűen ahogy azt te leírod.

Azért érdekes,h mennyire másként éljük meg. Nálunk is elcsattant annak idején jó néhány pofon (öv fel sem merült). Mondhatnám,h megérdemeltük, de akkor is, és most is úgy érzem,h nem volt egy sem jogos. 100szor több kárt okozott, mint amennyi előnyt a jólneveltségem terén. 35 éves vagyok, és egyáltalán nem tudok gyengéd szeretettel gondolni az apámra. Meglehetősen felszínes a kapcsolatunk. Mióta nekem is van gyerekem, bennem csak nőtt ez az ellenérzés vele és a pofonokkal kapcsolatban. Nem mondom,h 100% h soha nem fogok még csak rá sem csapni - de ha megtörténne, én borzasztóan érezném magam. Mert nem sikerült másmilyennek lennem.

Pont a saját élmények miatt is, engem ugyanúgy felzaklatna egy ilyen szitu, mint a kérdezőt.