Nagyon szép gondolatokat olvasok mindenhol arról, hogy anyák mennyire szeretik a gyerekeiket. Én nem vagyok annyira oda. Mi bajom van?

A napokban én is pont ezen gondolkoztam. Én elég hevesen tudom megélni az érzelmeimet, a gyerekeimet is imádom, de attól még nem aggódom magam halálra értük, és bizony szeretek nélkülük is lenni. Tegnapelőtt elvitték őket a nagyszülők nyaralni, és ciki vagy sem, egyelőre egyáltalán nem hiányoznak, élvezem a szabadságot. :) Sőt, a fiam egy hete rácsukta az ujjára az ajtót, az orvos azt mondta, le fog esni a körme, és egyáltalán nem biztos, hogy nő majd a helyére másik, de valahogy ezen sem izgulok, teljesen biztos vagyok benne, hogy nőni fog. Kicsit mintha kívülről szemlélném a dolgokat, vagy nem is tudom.

Viszont hidd el, ha nagy baj lenne, el tudnál magadtól vonatkoztatni. Amikor a kislányomat baleset érte, és két hetet töltött a kórházban, én is minden zokszó nélkül viseltem mellette a mostoha körülményeket, és abban a helyzetben eszembe sem jutott a magam kényelme, csak az, hogy vele minden rendben legyen. Ekkor előjött az "én nem számítok, csak ő", érzés, de ez kellően szélsőséges helyzet is volt.