Nagyon szép gondolatokat olvasok mindenhol arról, hogy anyák mennyire szeretik a gyerekeiket. Én nem vagyok annyira oda. Mi bajom van?

Nálam eljött már a terhesség alatt a mindent elsöprő anyai érzés..(szerelem)!!

Mindenem a lányom!! Az életem értelme ahogyan fogalmaztál!

De. ..

Örülök ha néha valaki kiveszi a kezemből.

Nincs bűntudatom ha a párommal elmegyünk az éjszakába s a leány a mamával tölti az estét! Mi több... Még szoktam is mondani, h se rövid volt ez a pár óra!! Még úgy kimaradtam volna otthonról.

Néha egy mosogatásnak v csendben takarításnak is nagyon örülök ha valaki addig elvan a gyerekkel.. Na most akkir én jó v rossz anya vagyok?

Párszor elgondolkodok azon, h dejooo lenne elszabadulni és csak tenni azt amit akarok gyerek nélkül!

S mint írtam nekem megvan határozottan az a bizonyos Meghalnék a gyermekemért!!

Mégsem felejtettem el önmagam. Önmagam lenni. Attól még szeretek élni s szeretnék élni. Vannak a gyermeken kivűl is dolgok!! Attól még lehet ő a te kis herceged/hercegnőd, h nem csak körülötte forog mindig minden..

Az nem baj, ha nem ők az életed (egyedüli) értelme, az még nem jelenti azt, hogy nem szereted őket eléggé. Akinek csak a gyerekei az élete értelme, az lesz inkább bajban, ha a gyerekek felnőnek (vagy a gyerekek lesznek bajban, ha anya nem engedi el őket).

Aki soha nem múló szerelemnek aposztrofálja a gyerekéhez való kapcsolatát, az valszleg másképp értelmezi a szerelem fogalmát, mint én - pedig nem hinném, hogy jó összekeverni ezeket a dolgokat.

Neked is hiányoznak, ha nincsenek veled, aggódsz, ha bajuk esik, szurkolsz (majd), hogy melyik suliba kerülnek, vagy hogy hogy szerepelnek egy fellépésen, és megadod nekik a biztonságos érzelmi hátteret.

Talán amiért ennyire jó a kapcsolatod a férjeddel, nálad nem vették át (részben sem) a férj által betöltött érzelmi szerepet a gyerekek. Énszerintem itt csak erről van szó. Nem biztos, hogy a legjobb módon fogalmaztam, de remélem, érted, mire gondolok. A ti felállásotok teljesen egészséges.

Szerintem nem ment az agyadra az anyaság;)

Ugyanigy vagyok,ahogy te,neha mar sz..rul ereztem magam,hogy nem vagyok 2 napig depresszios,mert oltast kap a gyerek,vagy a mandulamutetje elott nem kaptam teljes frászt,hanem termeszetesnek kezeltem ezeket a dolgokat..de igazabol tudom,hogy szeretem őket,megadok nekik mindent.

én írtam hogy az életemet adnám érte....ez nem azt jelenti hogy a rabszolgája vagyok és infarktust kapok ha beteg...sőt nagyon lazán nevelem őt, rengeteget hagyom egyedül játszani, hogy ne lógjon rajtam, és csak akkor viszem orvoshoz ha tényleg komoly baja van....egyáltalán nem féltem túl, nem alszik velem, nem szoptattam 4 éves koráig stb...de ettől nagyon szeretem és bármit feláldoznék érte...

amiről Te írsz teljesen normális emberi érzelmek, hogy szükséged van a szabadságra az is teljesen normális...hogy éjszakázáskor dühös vagy a kialakult helyzetre - nyilván nem rá - de magadat is sajnálod, az is teljesen normális...amire gondolsz - a mártíranyu kategória - aki egyáltalán nem biztos hogy jobban szereti a gyermekét, mint aki nem mártírkodik, sőt, a mártírság is egyfajta önzőség..

Nem gondolsz bele.sokszor nekem sem tűnik fel a napi rutin mellett, de amikor pl a babaképein nosztalgiázom, sajnálom hogy csak képek maradtak belőle, és mily gyorsan felnőnek.

Ami ma gyors bevett szokásoknak tűnnek, később potolhatatlan pillanatokká válnak.es ha valamit nem élsz meg, nem élsz át érzelmileg, később fogod csak, amikor már csak fénykép az egész.

Tudatosan lehet megbecsülni, ha belegondol az ember minden ellenére mekkora kincs a gyermeke.

Amugy ez a pozitiv gondolkodasban ill hitekben is benne, tanuljuk megbecsülni ami a miénk, adjunk hálát erte stb mert ettől vonzunk be jo dolgokat ha ezen az erzelmi hullámon vagyunk.nem akkor kell rájönni mink volt amikor "elveszítjük".