Én vagyok az egyetlen akit anyuka létére rettenetesen idegesítenek az anyákat mártír szuperhősként ábrázoló posztok (pl. a kismamablogon)? . Valami baj van velem?

"akinek jó alvó gyereke van,akinek nem fáj a hasa,nem fogzik meg nem beteg,annak szerintem meg kell birkóznia a mindennapokkal rinyálás nélkül is..."

De honnan veszed, hogy nem pont ő "rinyál"?

Vidától falnak megyek, csak gyerek előtt olvastam tőle egy keveset, így nem tudom pontosan miről ír,

de nem érzem magam se szuperhősnek, se mártírnak, de szalad a konyha és felállni alig bírok, mert nem aludtam, itt lesem fél szemmel a gyereket és olvasás közben próbálok pihenni.

Jaj, dehogy van veled baj, vagy ha igen, akkor még nagyon sokunkkal van baj, köztük velem is :D

Én a falnak megyek az ilyen "azt sem tudom, mi az az alvás", meg hogy "már nem is tudom, mik vannak a tévében a mesecsatornán kívül" jellegű dolgoktól. Két gyerekem van, és igen, sok dolog miatt nehéz, de pont nem az ilyesmi miatt. Nehéz, amikor oda kell érnem a nagyobbért a suliba, de a kicsi pont indulás előtt fossa össze magát tarkóig, aztán amikor végre tisztába teszem, és felemelem, akkor lebukja a ruhámat nyaktól térdig. Ilyenkor tényleg a gutaütés kerülget. De nem állok neki magamat fényezni, és félig viccnek szánt, félig komolyan gondolt posztokat írni arról, hogy ezt megoldani csak azért vagyok képes, mert ANYA vagyok. A nagy lóf* szt! Azért oldom meg, mert meg KELL oldani, és nem leszek tőle sztár, vagy szuperhős, ha megoldom. Mint ahogy az életben még nagyon sok mindent meg kell oldania az embernek. Ha a férjem lenne otthon, ő is megoldaná. És amikor épp nem dolgozik, ő is sok hasonló helyzetet megold.

De ami a legjobban idegesít ezekben a posztokban, hogy az apákat, férfiakat valami tehetetlen, teszetosza, önző óriáscsecsemőnek állítja be, aki még véletlenül sem partner a gyereknevelésben. Ebben a világban anya hajnaltól késő estig fent van, takarít, pelust cserél, etet, büfiztet, főz, mos, takarít, altat, éjjel hatvanszor kel fel, míg az apa reggel elmegy dolgozni, délután hazajön, tévét néz, elé teszik a vacsorát, és éjjel békésen alszik. Igen, tök sz*r, hogy ez sok családban valóban így van, de csak méginkább így is marad, ha az ilyen oldalak ezt egy elfogadott tényként, vicces igazságként állítják be, és azt sulykolják a nők fejébe, hogy jobban teszed, ha elfogadod a sorsod, mert ez a dolgok rendje.

Én anno unlike-oltam Vida oldalát, mert egyszer ezt írt egy témában, másszor pedig pont az ellenkezőjét.

Azokon a poénokon pedig tudni kell nevetni (pl. amit írtak gyeses anyákat kérdeztek.....) Ennyi.

Itt a gyk-n azok idegesítenek, amit semmit nem tudnak (nem akarnak) megoldani, mert "gyerekem van"

Valahol minden anya (és apa!) "szuperhős".... Nem a mártír módján,de azért egy bizonyos értelemben!

Embert faragni egy gyerekből , mindent megadni amire SZÜKSÉGE VAN és a hétköznapi nehézségek alatt sem össze törni, bizony nagy dolog! Ettől vagyunk Anyák! (Apák!)

A fáradtság rész meg a fürdetés, öltöztetés, játék, altatás, takarítás, főzés hétköznapi dolgok, ezek miatt én sem szeretem, ha panaszkodnak, vagy hősnek képzelik magukat az emberek.

Viszont mikor egész nap megy a semmisejó hangoskodás, üvöltés, harapás, rugdosás, vergődés, na akkor úgy érzem, én vagyok a legerősebb a világon, amiért nem bánok durván a gyerekkel, hanem próbálom megérteni a problémáit és kezelni azokat, még ha apróságnak is tűnnek. Ilyenkor legszívesebben rákiabálnék, hogy mi az istenért üvöltesz, hisz az csak egy xy, esetleg rácsapnék a fenekére vagy a kezére. Na ezeket megállni iszonyatosan nehéz.

Ehhez kell a legnagyobb önfegyelem, ha ezek után van pár percem csak magammal foglalkozni, mindig megdicsérem magam, amíg nem jön a következő hullám. Mivel senki más nem szokta elismerni a "munkám", ezért jól esik néha erről olvasni.

A többi dolog alap, azért pedig nem jár dicséret, hogy valaki a minimumot teljesíti.

Hogy idegesítenek-e a mártírkodó posztok? So-so. Van olyan, amin én is jót nevetek, esetleg még nyomok is rá egy lájkot, de soha nem osztom meg ezeket a képeket (vannak olyan anyuka ismerőseim, akik napi 4-5 ilyen bejegyzést közzétesznek, ez engem is marhára idegesít).

Én személy szerint néhány képet ezek közül nagyon erős túlzásnak érzek, néha tényleg úgy állítják be ezt az egész anyaság-dolgot, mintha valami embert próbáló, extrém nehéz feladat lenne. Igen, természetesen tud az lenni, vannak nagyon húzós időszakok, de ezek átvészelésével hencegni kicsit erősnek érzem.

Én inkább a boldog pillanatokat osztom meg, nem akarom cukormázba burkolni az életünket, de nem is akarom azt mutatni, hogy nekem milyen szar (még úgy sem, hogy néha ezt érzem tényleg, pl amikor hajnal négyig ébren dekkolok a rosszat álmodó, visszaaludni nem tudó gyerekkel, aztán 8ra megyek dolgozni), mert azt, hogy gyereket vállaltunk tettük úgy, hogy tudtuk, a mélypontok is benne vannak a pakliban.

Mindezek ellenére szerintem nem kell ennyire komolyan venni a dolgot, facebookon van rengeteg opció a nem kívánt tartalmak eltüntetésére. :)