Megvan nektek ez az életérzés?

Odáig megvan, hogy az idegbaj kerülget a millió cucctól, nyávogó gyerektől, közben esik az eső, ázunk, leszakad a karom, a gyerek meg gyökkettővel vánszorog, beleugrik minden pocsolyába, közben csörög a telefon, de kezem nincs elég, mindezt egy átdolgozott nap után a sötétben, hidegben....

De hogy milyen elfuserált cicababa néz ki milyen hígagyú hapsi mellől, pláne milyen autóból, az sose zavart. Nem akarok olyan lenni, mint ők, ezért nem is irigylem őket. Nem cserélnék velük. Esetleg a bankszámlájukkal, de látatlanban még azt sem. Inkább arra gondolok, milyen jó nekem, mert van gyerekem, neki meg nincs. Talán ez furán hangzik, de őszintén ezt érzem. Szeretem az életemet, még ha nem is tökéletes.

Igen, megvan, pedig boldog vagyok.

18 évesen szültem az elsőt, mire 12 éves lett, kezdett egyre jobban önállósodni, jött a tesó.

Mióta az eszemet tudom anya vagyok és feleség, imádom a családom, de ilyen helyzetekben nekem is bevillan, hogy mennyire más életük lehet, de megrázom magam és megyek tovább.

A másik oldalról:

Lehettem volna én is az a "cicababa" aki melléd parkol, najó nem kabrióban, de csinosan, műkörmösen, belőtt hajjal. Csak azt te nem tudod, hogy akármit megadnék érte hogy a helyedben lehessek, mert nem tudok teherbe esni, talán sose lehet családom. Szóval én meg az anyukákra irigykedek, hisztiző gyerekkel is. Nyilván nem mindenki ilyen, de mindenkinek megvannak a maga problémái.