Hogyan szeressem meg elmúlik ez az érzés?

Baby blues.

Nekem is volt az első gyereknél.

Nem egyszerű, az biztos.

Rosszul érzed magad, és rosszul érzed magad, mert rosszul érzed magad. :) (Na ezt jól megaszomtam)

Ez szerintem csakis amiatt van, hogy a lelkünket is kiadjuk ezeknek a kis valahol-folyton-szivárgó kis cukiságcsomagoknak, és ők még azt sem fogadják el, hogy külön személyek vagyunk, nem csak az ő testük kiterjesztése.

Emellett ott az alváshiány, az emberi kapcsolatok lazulása, a testi fájdalmak (mellfeszülés, kisebesedés, fájó császáros vagy gátheg)...

És a kis mocskok sem értékelik, amit értük teszünk. :D

Szóval az első fél év a legnehezebb. Nincs pozitív visszacsatolás, nincs alvás, valami folyton fáj...

De ez elmúlik.

A picuri rád is fog mosolyogni, és egyre hosszabban alszik. Megkapod a pozitív visszacsatolást, és kicsit megnyugodhatsz.

Van akinél már az első pozitív tesztnél megvan a kötődés, van akinél ez eltart egy jó darabig.

Két dologgal nyugtatnálak. Az egyik, hogy a babák olyan gyorsan változnak, hogy míg ma öcsédre hasonlít, 2 hónap múlva már lehet az apjára, megint két hónap múlva lehet, hogy rád. Ha végignézem a fiam képeit, az egész rokonságot felvonultatta a megjelenésében, mire kialakult a sajátja. Lehet, hogy ez ilyen evolúciós dolog, ugyanis régen az utód sorsa attól függött, hogy befogadja-e a család, márpedig, ha a családra hasonlít, akkor oda tartozik.

Más. Amikor a kisfiam megszületett és ránéztem, 100%-ig anyut láttam benne. Én sem igazán örültem a felállásnak, mert nem mindig felhőtlen a kapcsolatunk. Aztán fejben eldöntöttem, hogy engem ez nem érdekel, mert ő az ép pici fiam, akárkire hasonlít is. Persze sokat változott, de sikerült hamar elengednem ezt a gondolatot és csak azt néztem, hogy milyen szép. A második pici babám 100% anyós, de ez már nem is fog változni. Egyikünkre sem hasonlít, de nem is baj, így is imádjuk.