Aki egyedülálló gyermekkel, a másik félnek elmondja a problémákat amiken átmegy, vagy szűkszavú a dolog?

Ugye, lelked mélyén nem is vársz választ kérdésedre?

Nem tudatod, mennyi idős a gyerek, milyen lelkialkatú, mit mennyit sé hogyan mondtad azt, amit.

Nos, ezek tudása híján nehéz értelmes választ adni.

.

Amennyiben anyagilag megengedheted magadnak, pár beszélgetés erejére meg kéne fizetned egy pszichológust, hogy foglalkozzék a gyerekkel.

Elvált nő, anya vagoyk kisgyerekkel.

Ha ez a kérdés nem kamu és te tényleg szülő vagy, akkor ne is haragudj, de nagyon nagy butaságot csináltál.

Nem írtad, hogy mennyi idős gyereket terheltél meg oktalanul a te felnőtt életed gondjával (mert nagyon nem mindegy, hogy egy tini vagy egy még mesevilágban élő 5 éves!), de rossz ötlet volt.

Megértem, hogy TE most feszült vagy és bizonytalan, de jegyezd meg: NINCS JOGOD a gyermekedre lőcsölni a TE válásod, döntésed, életed, elrontott dolgait FELELŐSSÉGÉT és a rossz érzéseidet sem.

Tudod számomra éppen azért gyerek a gyerek, mert nem terhelem felnőtt dolgokkal- ezeket nekünk kell megoldani.

Nem azt mondom, hgy mindent egyedül, mert lehet kérni akár barátoktól, akár családtagoktól, akár szakembertől (családsegítő, jogász, gyámhivatal, pszichológus, iskolai szociális munkás stb.) segítséget, na de HOGY TUD SEGÍTENI EGY GYEREK neked, mikor TE MAGAD SEM TUDOD felnőttként a megoldást?

Olvasd el az előző mondatomat még egyszer! Felnőttként elakadtál és kifakadtál egy náladnál zavarodottabb, védtelenebb, tudatlanabb, tapasztalatlanabb gyereknek.

Ha jó is volt ez valamire (nem hiszemm egyébként)- csak arra lehetett jó, hogy csökkentse a te pillanatnyi feszültségedet- viszont átadtad azt a gyermekednek.

Megoldani gondolom a gyerek se 5 évesen, se 15 évesen nem tudja a gondjaidat.

Elhiszem, hogy szenvedsz, de a válás gondolom a te döntésed is volt, ahogy annak idején az enyém is.

Nem felelős ezért senki az ég világon. Csak és kizárólag te és a partnered. Még Istent belekeverni is elég ízléstelen volt.

Nem lejárattad magad, nem kell drámázni.

Hoztál egy rossz döntést, fel kell vállalni, a gyrek elé kell állni, hogy hibáztál, nem gondoltad át amit mondtál, nem így gondoltad, eltúloztad, nem akartad őt terhelni ezzel.

Ha már 10+ éves, akkor egy őszinte, NYUGODT, tárgyilagos, tisztázó beszélgetés segíthet. Ha kisebb, akkor is beszélni kell vele, de talán többször, türelmesebben, szeretettel.

Az anyagi kérdések, a felnőtt párkapcsolati kérdések még egy normális családban sem egy kicsi gyerek kompetenciái!

Felnőtt vagy, felnőtt módon kell megoldanod a kialakult nehéz helyzetet azzal a további nehezítéssel, hogy lehetőség szerint nem a gyerekedre tolod az elszúrt magánéleted terhét, hanem igyekszel megkímélni őt a megterhelő és mocskos részletektől.

A korábbinál is inkább sokkal több szeretetre, játékra, közös élményre lesz szüksége a gyereknek, akárhány éves is.

Ha az én 5 évesem kérdezné meg, hogy mi a helyzet velünk, akkor ostorozás, anyagi kilátástalanság stb. taglalása helyett inkább azt mondanám és azt is mutatnám (hitelesen!), hogy apa és anya mindig a szülei maradnak, őt feltétlenül és továbbra is ugyanúgy szeretjük és mindkettőnknek ő a legfontosabb ezentúl is. Mi is tiszteljük egymást, nem haragszunk egymásra, csak apa és anya már nem él együtt, mert párként, férfiként-őként nem voltunk jó páros, de szülőként még azok vagyunk.

És ez így igaz is a mai napig.

Ez az első gyerek az apjára hasonlít téma meg ebben a formában nagy bullshit :)

3!

Nem a gyerekkel osztotta meg ezt, hanem az apaval

Kérdező, kinek mondtad ezeket?

Ha a férjednek, akkor ez van, nem számít már, elmondtad, mit érzel, ehhez jogod van. De ha azért mondtad, hogy veled maradjon, akkor igen, lejárattad magad.