Akik az első gyerekükkel eléggé "megszenvedték" az első éveket, mikor mertek bevállalni kistesót?

Mindig is két gyereket szerettem volna. Aztán megszületett a kislányom, most 14 hónapos álomszép, okos, huncut baba, de kb. mindent megjártunk vele: 4 hónapig üvöltött, mert hasfájós volt, volt egy hónap szopási sztrájk, a hozzátáplálás a mai napig kínkeservesen megy, alig fogad el valamit. Laza az izomzata, minden mozgást később csinál, hordozom gyógytornászhoz, dévényeshez. Minden fogával megszenved, most jönnek a kisörők, még egy sincs kint, de már 3 hete 4x-6x sikítva ébred éjjel, emiatt nappal is fáradt, nyűgös. Mindemellett elég „határozott” jellem, amíg nem úgy történnek a dolgok ahogy ő akarja, megy a hiszti, akár öklendezésig már most, mi lesz a dackorszakban?

Anyukám 30 éve oviban, bölcsiben dolgozik, kérdezgetem, hogy mit rontok el, de csak annyit tud mondani, hogy vannak ilyen gyerekek, túl kell élni (a védőnőm is ezt mondja, hogy kitartás).

Viszont így ha belegondolok, hogy kéne egy tesó, már elfog a rettegés, hogy mi van, ha ő is ilyen lesz?

Akik hasonló cipőben jártak, mennyi idő után felejtettétek el ezt az első nehéz időszakot, és vállaltatok még egy babát?