Egyedülálló anyák, ha lebetegednek és nincs segítségük, hogyan oldják meg két óvodáskorú gyerekük ellátást?

Utolsó, ilyenkor lép a képbe a helyettes szülő, aki kvázi vendégül látja a gyerekeket, amíg a szülő nem képes rá - pl. betegség miatt. De ez nem igazán arra vonatkozik, hogy mondjuk az anya influenzás és otthon van, hanem arra, ha pl. kórházba kerül.

Én voltam hasonló helyzetben, igaz, csak egy gyerekkel, de egyedül neveltem 5 éves koráig. Jó, nekem vannak szüleim, de napközben mindketten dolgoznak, meg hát, nem szidni akarom őket, mert amúgy jó a kapcsolatunk, de van egy olyan hozzáállásuk, hogy a betegség, az valami úri huncutság. Apukám eleve úgy állt az unokázáshoz, hogy ő eljön szeretni meg játszani vele, de vigyázni rá, az "női" munka, ő ilyet nem tud. Ha nagyon muszáj volt, akkor elment vele sétálni 3-4 éves korától, maximum pár órára. Anyukám meg elég sokat lökte nekem az "egy anyuka sosem lehet beteg" dumát, és ha arra kértem, hogy legalább éjszakára legyen nála az unokája, amikor dögrováson vagyok, akkor általában megkaptam, hogy ne hisztizzek, ennyit ki lehet bírni. Érdekes, ha szórakozni mentem, simán vigyázott rá, az számára is tök normális volt. Na mindegy, ez csak háttérinfó volt, amúgy tényleg jófej szüleim vannak, még ha ebből a kiragadott példából nem is úgy jön le.

Lényeg a lényeg, ha beteg voltam, nem volt segítségem. Én úgy voltam vele, hogy akármennyire is rottyon vagyok, valahogy eljuttatom bölcsibe/oviba (bölcsi esetén persze még arra is figyelnem kellett, hogy a gondozóknak ne jusson eszükbe, hogy otthon vagyok, mert akkor jött a prédikáció, hogy ne vigyem, ha nem dolgozni megyek), egyrészt azért, hogy őt ne fertőzzem meg, vagy legalább is csökkentsem ennek az esélyét, másrészt, hogy tudjak pihenni, mert akkor hamarabb gyógyulok meg. Ilyenkor próbáltam erőt gyűjteni délutánra, hogy képes legyek vacsit adni, fürdetni, stb. Igaz, amikor már nagyobb volt, neki is el tudtam magyarázni, hogy beteg vagyok, ezért nem tudok annyi mindent megcsinálni, mint máskor, pl. hogy mandulagyulladással nem tudok esti mesét olvasni, lázasan nem tudom emelgetni, stb.

Alapvetően szívás gyerek mellett betegnek lenni, főleg, ha egyedül van az ember, de azért kibírható, ilyenkor amúgy is lejjebb adtam az igényekből, már ami a lakás állapotát illeti, csak azt csináltam meg, amit muszáj volt.

egyedülálló anya vagyok, ovis gyerekkel.

Nincsenek nagyszülők, egyetlen testvérem külföldön él már egy évtizede. A volt férjem is külföldre ment.

Családra tehát gyakorlatilag nem számíthatok.

Van néhány értékes, fontos barátnőm, de ők is keményen dolgozó emberek és nem is minddel élek egy településen. A jó szón kívül rájuk sem számíthatok másra.

Mostanában kaptam el az infulenzát a gyerekemtől, akin egy kis orrfolyással, köhögéssel átment 2-3 nap alatt- én gyakorlatilag egy napig úgy feküdtem otthon izület gyulladásszerű tünetekkel, 40 fokos lázzal, hogy valóban nem tudtam felkelni az ágyból (wc-re menve kétszer szédültem úgy el, hogy majdnem elestem).

Iszonyatosan kemény egy ilyen helyzet. Sajnáltam a gyerekecskémet is, mert ott nyüzsgött körülöttem, hozta a kis orvosi táskáját, meg szólongatott, hogy menjek játszani stb.- ahhoz össze kellett minden erőmet szedni, hogy az alapdolgokat ellássam (adjak neki ebédet, inni stb.)

Nem keresek túl rosszul, de sajnos bébiszitterre nem jut, ahhoz viszont "túl jól" élünk, hogy bármire is jogosult lehetnék- egyébként nem is segélyt várok.

Ez a legutóbbi eset péntek-szombaton volt- ennyi szerencsém volt- egyébként ha szégyen, ha nem én ha egy kis jártányi erőm van, akkor húzom be magam a munkahelyemre (mert betegen a fizetésemnek gyakorlatilag a fele ugrik és az nagy luxus), ha a kisfiam betegszik le a szezonális nátháktól, akkor inkább kikönyörgöm, hogy a szabadság napjaimat írják ki, ne kelljen menni vele táppénzre (a gyermek után járó ellátás még kisebb e gy kicsivel, mint a saját jogú táppénz).

Néha összeszorul a szívem, hogy nekem nem jut nyaralás, nem jut pihenés, hogy minden évben egy rémálom a nyári ovibezárás idejére spórolni azért, hogy fizethessek valahol, hogy bejárjak dolgozni... de ez van, sajnos ezt egyedül nekem kell megoldanom.

Sokszor este, amikor már csend van, a gyerekecském alszik, a napi teendőket elláttam, a másnapi dolgok kikészítve stb. csak leroskadok a kanapéra és bizony elfutja a szememet a könny.

Sem munkahelyen, sem ismerősi körben nem panaszkodom- aki nincs ebben a helyzetben, nehezen értené meg (én sem éreztem át, amíg nem éltem ezt az életet). Nem mutatom, hogy bizony agyonhajszolt, fáradt, szomorú vagyok, mert azzal nem oldódik meg semmi.

Nem vágynék egyébként nagyon sokra- néha jó lenne úgy elmenni akár a háziorvosomhoz is, hogy ne kelljen szegény gyereket magammal cipelni- vagy néha játszani vele többet, mert pikk-pakk rend és tisztaság van, és már meg is van főzve :)- pedig jó gyerekem van és bevonom mindenbe, amibe tudom és mindig elmondom neki, hogy mi ezt így tudjuk megoldani és nekem szükségem van az ő nagy segítségére.

Borzalmasan kilátástalan helyzet, de kifelé nem ezt mutatom, mert a sajnálkozást, siránkozást, a folyamatosan beteg munkavállalót egyetlen cég sem tolerálja- és nekem sokkal jobban észen kell lennem, mint a kétszülős családnak- ha nekem ugrik a munkám, azzal azonnal két ember élete válik nehezebbé.

Abban bízom, hogy már csak 5-6 év és utána könnyebb lesz, egy kiskamasz már maradhat egyedül is otthon, amíg én elmegyek gyógyszert íratni- addig meg összeszorítom a fogam és időnként szomorúan azt kérem a Jóistentől, hogy adjon nekem még egy pár évet betegség, műtét vagy nagyobb baj nélkül.

Na most elpityeredtem... megyek dolgozni :)