Miért olyan türelmetlen sok szülő a gyerekéhez?

A "sok szülő"-ről nem tudok nyilatkozni...

Én akkor vagyok türelmetlen, ha saját magammal, vagy a férjemmel, vagy valaki/valmi mással (család/munka) problémáim vannak, vagy ha kialvatlan vagyok. (Vagy ugyanezekből halmozottan) Ilyenkor alapból feszült vagyok, és sokkal könnyebben "ugrom" a gyerekeknél olyan dolgokra, amiket egyébként elpoénkodom, vagy könnyedebben megoldjuk.

Legtöbbször érzem magamról, hogy most "ebben az állapotban vagyok", és megpróbálok tudatosan odafigyelni, hogy ne a gyerekeket "szivassam", mert nem tehetnek semmiről. Meg is mondom nekik (még picik), hogy "mama fáradt, ideges, szomorú stb., és hogy nem rájuk haragszom.

De olyan is van, hogy konkrétan ők húznak fel valami hülyeséggel, no akkor azt is megmondom, hogy "mérges vagyok rád/rátok".

Nyugodt pillanataimban igyekszem kompenzálni, sokat szeretgetni őket, játszani velük, és minél jobban odafigyelni az igényeikre, és ha lehet, teljesítem őket.

Egyébként a gyerekek a legjobb tükrök a számomra, mert "visszamondják" játék közben, amiket én szoktam, és olyankor elszégyellem magam, hogy ajjaj, "ez én vagyok". De nincs mit tenni, nem vagyunk tökéletesek...

Én is sajnálom ha ilyet látok, viszont mióta vannak gyerekeim, megértem a szülőt is valamilyen szinten...:/

Előtte mikor még gyermektelenek táborát gazdagítottam, akkor mindig jól megvolt a véleményem az ilye szülőről, aki kiabált a gyerekkel, meg megrángatta kicsit, hogy fúúúj minek az ilyennek gyerek stb.

Azóta már értem, mi zajlik olyankor egy szülőben és milyen nehéz mindig 100%osan birka türelműnek lenni..nem azt jelenti hogy helyesnek tartom, csak értem.

Teljesen egyet értünk. A gyerekek semmivel sem szolgálnak rá egy verésre. A verés tulajdonképpen a szülő csődje, mert nem talál semmilyen más eszközt. És igen, szomorú dolog egy ilyet végignézni.

Nem tudom láttad-e a Griffin és Phinix című filmet (lehet, h rosszul írtam). Annak a főszereplőnője 30 körüli fiatal nő, aki menthetetlen rákos. Az utcán mennek a kedvesével (aki szintén menthetetlen rákos), és végignézik, amint egy anya be vagy ki (már nem tudom) rángat egy gyereket egy autóba, és közben irgalmatlanul ordít vele. A nő pedig odamegy az asszonyhoz, megrángatja, és csúnyán beszól neki, hogy mit képzel, hogy így bánik azzal a gyerekkel. Persze nem tudja, hogy a nő fájdalmában teszi ezt, mert gyermeke sem lehet, és hamarosan meg is kell halnia. (A férfinek kell szétválasztania a nőket, és lecsendesíteni kedvesét.) (Nagyon szép dráma egyébként is), jól mutatja, hogy nem értékeljük kellően azt, amit kapunk az élettől ajándékba, a gyermekeinket...

Ha ilyen gyerekmegverős estet látok, mindig azon kezdek el gondolkodni, hogy akkor szegény gyerek otthon mit kap? Otthon, ahol senki nem látja...

Munkákból kifolyólag sok esetet hallottunk a férjemmel, de leginkább az bosszant, amikor gyermeket bántanak, mert ő még annyira védtelen, nem tud védekezni, visszaütni. A szülő azért van, hogy megvédje, nem azért, hogy megverje!

Türelem nagy erény, néha nálam is fogytán, de megtanultam már hogyan kezeljem a hisztis helyzeteket. Nagyon nehéz a gyerkőcökkel, de ha most nincs türelmem hozzájuk, később i lesz? Mit tanulnak tőlem?