Hogyan tud örülni egy férfi vagy nő a nem kívánt terhességnek?

Hányszor olvasni arról, hogy a fiatal lányt rábeszélik, hogy szülje meg a gyermekét, és mondjon le róla. Már menet közben keresnek is örökbefogadó szülőket. Aztán ahogy rugdalózni kezd a pici az anya hasában, vannak nők, akik ettől elérzékenyülnek, s mire eljön a szülés ideje, ráadásul ha megpillantják, vagy netán karjukba veszik a babát, már képtelenek róla lemondani. És akkor összefog a család, és vállalják, hogy segítik a kismamát, aki nem akart ugyan még gyermeket, de vállalja a továbbiakat.A párja már nem biztos, hogy így gondolja, sokszor marad egyedül az anyuka.

Szóval ez személyiségfüggő. Van, aki lemond a babáról, s igyekszik a gondolataiból is kiradírozni.Más meg átrendezi az életét.

Barátnőm megszakítás mellett lett terhes. Vacillált, mit tegyen, az abortusz felé hajlott. Végül megtartották, és mire megszületett a kislány, már mindenre felkészültek, mint egy "tervezett" gyereknél. Most múlt egy éves, és imádják. De náluk megvolt a háttér, stabil párkapcsolat.

Azért sok idő ám, amíg kibújik, fel lehet rá készülni addig.

Ez a körülményektől is függ. Ha már minden feltétel adott (komoly kapcsolat, stabil anyagiak, lakás, stb), csak személyes okok miatt nem akartak még gyereket, akkor azért könnyebb, mint mondjuk egy futó kalandban, ahol nem ismerik jól egymást és/vagy anyagi problémák vannak és/vagy nincs hol lakni.

A saját életünk jó példa erre: 10 hónapja voltunk együtt a párommal, amikor egyik hónapban nagyon leégtem anyagilag és nem tudtam kiváltani a fog.gátlómat. Akkor már 6 éve folyamatosan szedtem, így nem gondoltam, hogy különösebben kockáztatnék vele, főleg hogy a környezetünkben több pár is meddőségi vizsgálatokra járt, mert évek óta nem jött nekik a baba. Úgy gondoltam, hogy 6 év után 1 hónap "belefér", hiszen 2-3 hónapot ajánlanak a kiürülésre is. A páromnak nem is szóltam, mert tök cikinek éreztem volna pénzt kérni tőle...

Na, hát nekünk rögtön összejött a baba, olyan volt, mint egy arculcsapás. 25 évesek voltunk, mindketten a saját szüleinknél laktunk még és 1 autón és 1 motoron kívül semmink sem volt. Dolgoztunk, hétvégente motorozni és szórakozni jártunk, szóval semmilyen szempontból nem voltunk rá felkészülve.

3 hónapig agyaltunk, hogy mi legyen, folyamatosan sírtam, hogy miért voltam ilyen hülye és hogy tehettem ilyet a párommal. A döntésnél az észérvek álltak szemben az érzelmekkel és végül úgy döntöttem, hogy megtartom a babát, de egyedül. A páromat nem akartam befolyásolni semmiben, így elengedtem őt, hiszen nem az ő hibája volt.

Na a lényeg, hogy persze együtt maradtunk :) Ez majdnem 9 éve volt és azóta is együtt vagyunk, 8 éves a nagyobbik és 5 éves a kisebbik gyerekünk.

Nagyon nehéz volt feldolgozni, hogy saját akaratunk ellenére megváltozik az életünk, több mélypontunk is volt, de végül sikerült feldolgoznunk. Én úgy érzem, hogy nem véletlenül történnek a dolgok, hanem így kellett lennie. Magamtól talán sosem jutottam volna el oda, hogy feladjam a kényelmes életem vagy talán akkor már túl késő lett volna, ezt látom sok ismerősnél, akik 35-40 évesen kapkodnak, hogy gyereket akarnak és nem jön össze...

Nagyon sokan nem tervezik, holott szeretnék, de még nincs meg a kocsi, lakás, egzisztencia, akármi, amit kitűztek maguk elé. Ha ilyen esetben teherbe esnek, nem sokáig lesz az ijedtség bennük szerintem, hamar örülni kezdenek.

Én is így vagyok, bár nekünk már van autó, lakás, munkahely, de férjem még várna, és igaza is van, ráérünk, 24 évesek vagyunk még csak, de ha összejönne, nem lennék elkeseredve.